A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 12. (Veszprém, 1973)

Tóth László: A Bakony hegység futóbogár-alkatú faunájának alapvetése (Coleoptera: Cicindelidae et Carabidae)

vagy a talajban élő szervezetekre. Az egyedfejlődés szakaszaiban a tűrőképesség (tolerancia) igen különböző. A nap és évszakos változás igen nagy a mi éghajlatunkon. A nagy elterjedési!, erősen szétterjedt fajok eurytermek. Az észak- és közép-európai montán és erdei fajok többsége hipotermofü (hűvösségkedvelő). Az alpesi, boreoalpesi fajok pszichrofil, azaz hidegkedvelők. Ezek csak kis számban élnek a Bakonyban, mert a középhegységi viszonyok még helyileg is csak legfeljebb elviselhető (pejus) területet jelentenek számukra: a Carabus arcensis, C. variolosus, Pterostichus fasciatopunctatus, Bembidion schüppeli is inkább csak szubalpin elemek. A termofil, tehát politipikus sztenők fajok a pontusi, mediterrán és pontomediterrán elterjedésűek között találhatók: Acupalpus steveni, Cymindis variolosus, C. scapularis stb. A nedvesség. — A talaj életközössége szempontjából már a puszta megfigyelés is rávilágít jelentőségére. Kísérletileg bőven igazolták több karabida kifejezett nedvességigényét (THIELE 1968, PAARMANN 1966). A kísérletekből kitűnik, hogy a nedvesség változásai váltják ki a legintenzívebb reakciókat. Valószínűnek látszik, hogy a szétterjedésben is a legérzékenyebben ez a tényező játszott közre. Természetesen különbséget kell tennünk a talaj és a levegő egymástól ugyan nem független víztartalma között. A talaj vízmegkötő, vízfelvevő, vízszívó képessége, sok esetben szinte négyzetméterekre korlátozhatja egy-egy faj életterét, elsősorban a politípusos sztenők típusoknál. Az euryhygr fajok száma nem nagy, a stenohygr szervezetek dominálnak. A mocsarakban, mohapárnákban vízbe érő kövek alatt élnek: Demetrias és Bembidion genusok egy része, Carabus clathratus stb. Eléggé elmosódott az átmenet a polytípus és a mezotípus között. A higrofil fajok dominánsak a Carabidae családon belül, az összes erdei, montán, szubalpin fajok ide tartoznak, amelyek kövek, fatuskók, nedves avar, vízparti törmelék, vagy parti iszapon élnek. Itt a fényviszonyok is természetszerűleg közrejátszanak, de kísérletek tanúsága szerint a nedvesség a döntő. Az oligotípust a xerofil fajok képviselik. Számuk nem magas, főleg mediterrán és pontusi elterjedésűek, a nyílt növénytársulások, dolomithegyoldalak, homokos pusztaságok állatai. Jellegzetesek a Calathus, Cymindis, Polystichus, Zabrus és részben az Amara és Harpalus nemek fajai. Igen jellegzetes, hogy a Balaton-felvidék olyan kis területén, mint a Tihanyi-félsziget, az evaporáció olyan szélsőségesen változik, hogy amíg a déli oldal lejtőin kifejezetten xeroterm fajok dominálnak (SZÉKESSY 1936), addig az északkeleti oldalon nagyszámú higrofil, montán elem él. THIELE (1968) és PAARMANN (1966) a fényt, nedvességet, hőmérsékletet összefüggésükben, egységes hatásukban és kísérletileg egyaránt vizsgálták. Eredményeik alapján azt a következtetést vonták le, hogy ezek kapcsolják legszorosabban a karabidákat az élőhelyhez. Ebből következik, hogy az elterjedésük határait elsősorban ezek a faktorok szabják meg. Az aljzat. — Kétségtelen, hogy a klímafaktorok jelentősége mellett másodrendű fontosságú, de ezt minden fajra nem lehet mereven értelmezni. Kísérletileg igazolható néhány fajnál a kifejezett predilekció, vagyis kedvezés, hajlam egyes talajnemek iránt. Pszammofil, homokkedvelő a Cicindelidae család, a Scrarites, Omophron, Clivina genusok. Laza, szerkezet nélküli, iszapos talajt részesítik előnyben a Clivina, Dyschirius fajok. Ezek ásó életmódúak, különösen peterakáskor mély aknákat ásnak a talajba, ami érthetővé teszi különleges igényeiket. Néhány fajnál KÜHNELT (1965) LINDROTH (1949) nyomán közli, hogy a talajszemcsék méretei is fontosak: Dyschirius thoracicus, Harpalus tardus, H. anxius a duva szemcséjű homokhoz ragaszkodik, a Harpalus rufitarsis kerüli, míg a Harpalus serripes számára közömbös. A jelenséget WILSON (1952) az elektrosztatikus töltésekkel magyarázza. A helofü, lápkedvelő fajok esete nem egyértelmű, a kérdést szinte lehetetlen szétválasztani a mikroklimatikus tényezők hatásától. Pelofil, agyagkedvelő fajok is akadnak: Cicindela silvicola, Bembidion 4-guttatum, B. milleri. Tyrfofil, tőzegkedvelő fajok a Bakonyban nem fordulnak elő. A Pterostichus diligenst idetartozónak említik, magam szikesedésre hajló területeken, vízparton, nádtörmelék között gyűjtöttem, ahol tőzegnek nyoma sem volt. Litofü, kőkedvelő típus ritka. Csak kavicsos, köves patakpartokon él Bembidion decorum, В. tibials, Agonum ruficornis stb. Titanojïl, mészkedvelő fajról nem tudunk! LINDROTH (1949) kísérletileg is cáfolta több faj esetében! Sok szerző a karabidák nagy részét előszeretettel petrofil, sziklakedvelő állatnak tartja. Nem tudok arról, hogy ez kísérletileg is alátámasztható lenne. A futóbogarak főleg szikladarabok, kövek alatt találhatók, de ugyanezek a fajok fadarabok alatt, avarban is előfordulnak, tehát a nedvességés árnyékigény a döntő, semmi sem mutat arra, hogy a kőzet minősége bármilyen hatással volna rájuk. HOLDHAUS és DUDICH a montán fajok esetében egyértelműen a hő- és vízigénnyel magyarázza a kövek alatti előfordulás gyakoriságát. Salinitas. — A sókedvelés Carabidák között elterjedt, de talán túlértékelt tényező. Számos fajt tart az irodalom halofil, sókedvelő fajnak. Ezek előnyben részesítik a sós, szikes területeket. TISCHLER (1965) rámutat, hogy itt a nedvességviszonyokra is figyelmet kell fordítanunk. A Bakony hegységben sós, szikes területek nincsenek. SZÉKESSY (1936) a Tihanyi-félszigeten a Külső-tónál észlelt szikesedő foltokat. A nedvesség és fény, azonban nagy 311