A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 11. (Veszprém, 1972)
Bándi Gábor: A mészbetétes edények népe északdunántúli csoportjának kialakulása és elterjedése
nyezett. 70 Mivel ezen telepeken litzenkerámiás anyag nem került elő értékelhető mennyiségben, a Balatongyörök—becehegyi és az Esztergály—alsóbárándpusztai ásatások rétegtani viszonyaival való összevetés feltétlenül kellett a megbízható szétválasztáshoz és a szórványos leletek topográfiai értékeléséhez. E két balatonvidéki telepen határozottan elkülöníthető volt települési horizontonként is a Dunántúlra benyomuló, eredeti formában megjelenő litzenkerámiás nép emlékanyaga és az azokat követő időszak helyben alakult, kevert lakosságának új, Közép-Európa viszonylatában egyedülálló technikával díszített, mészbetétes kerámiája. 71 A déldunántúli telepek viszont a legteljesebb mértékben megegyeztek a most említett két lelőhely felső rétegével. Ezek a hiteles összehasonlítások szolgálnak tehát alapul az ÉNy-dunántúli területek viszonylatában a korai lelőhelyek két fázis szerint történő rendezésére. Ma már a közölt dél-dunántúli korai mészbetétes időszak lelőhelyei közül is kiemelhetjük a litzenkerámiás előfordulásokat, mivel úgy látszik, hogy mindkét periódus a kultúra kialakulási folyamatán belül önállóan és egymást követően képviselve van az egész Dunántúlon. 72 Visszatérve a vizsgálat alatt álló terület történeti problémáira, megkíséreljük az egy ideig minden bizonnyal önállóan, keveredés nélkül élő, hódító litzenkerámiás nép Burgenland felől történő benyomulásának és szétterjedésének valószínű útvonalait rekonstruálni. A rendelkezésre álló adatok alapján úgy látszik, hogy a litzenkerámiás nép csoportjainak benyomulási útja nem a korábban „fontos országútnak" vélt Duna-vonal volt. A Burgenland felől érkezők az Ikva, Repce és Gyöngyös folyók mentén jutottak a Rába-vidékre. Első jelentősebb, megtelepedésre utaló lelőhelysűrűségük viszont már a Duna—Rába torkolatvidékén található. Annak ellenére, hogy Győr-Sopron és Vas megyék területén topográfiai értékelésre alkalmas terepbejárási adatokkal ma még csak igen szórványosan rendelkezünk, 73 jól követhető a hódítók útja DK—felé. Egyelőre semmi bizonyítékunk sincs arra, hogy a népesség egy része is a Duna mentén vonult volna tovább kelet felé. Ez talán azzal indokolható, hogy ebben az időben a nagyrévi kultúra egyes elemei tartották ellenőrzésük alatt a dunai utat. 74 Ebből viszont következik az is, hogy litzenkerámiás csoportok a Bakonytól északra levő egyetlen jelentős átjárót, a Móri-árkot nem érinthették DK—felé. Ezt különben az adatok teljes hiánya is igazolja. A Kisalföld felől továbbinduló népcsoportok a Marcal folyó mentén, elkerülve a Bakony magaslatait, a Tapolcaimedencében, illetve a Zala torkolatvidékén érték el a Balatont (1. térkép: 1., 11., 13., 24., 34.). Innen két irányban követhető a litzenkerámiás népesség további terjeszkedése. Egyrészt a Balaton déli partvidékén át eljutottak a Sió és Koppány folyók vidékére, illetve a Balatonba ömlő kispatakok mentén a Kapós, Rinya és Almás-patak vidékén át, a Mecsek hegységtől délre elterülő területekre, egészen a Dráváig. Ezt az ágat a dél-dunántúli elterjedésénél már részletesen tárgyaltuk. A Balaton DNy-i partvidékére érkező népcsoportok másik része minden bizonnyal megtelepedett itt, illetve lassan elmozdult ÉK-—felé a Balatonfelvidéken a Tihanyfélsziget magasságáig (1. térkép: 29.). Ezen a területen a szisztematikus terepbejárások adatai alapján nemcsak az elmozdulás, de a település-sűrűség is pontosan meghatározható. Éppen azért, mivel a Balaton-felvidék területén a relatíve valamennyi fellelhető lelőhely ismert, nagy biztonsággal kimondható, hogy a litzenkerámiás népesség nem szállta meg a partvidéket Tihanytól ÉK— felé és a veszprémi medencében sem telepedett meg önálló dunántúli életének időszakában. A korai mészbetétes kerámia időszakának kialakulási és elterjedési viszonyait már a benyomult litzenkerámiás népesség topográfiai adataival való összevetés lehetőségeivel bővítve tárgyaljuk. A jelenleg ismert lelőhelyek azt mutatják, hogy a zóki őslakossággal való összeolvadás folyamata, amely már régészetileg is igazolható változást eredményezett az anyagi kultúrában, a Rábaés Marcal folyók torkolatvidékén indult meg. E vonaltól DNy-ra, a litzenkerámiás csoportok bizonyítható bevonulási területei már nem tartoztak a kialakuló új műveltség elterjedési körzetébe. A korai mészbetétes időszak lelőhelyeinek hiánya dél felé a Marcal mentén arra enged következtetni, hogy a litzenkerámiás csoportok nem telepedtek meg huzamosabb ideig a szűkebb Völgyekben (Adorjánháza—Szigetdomb, Somló—Sédpatak), hanem továbbvonultak a keszthelyi és tapolcai medencékbe és a Balaton partvidékére. A terepbejárási adatok segítségével ezen a területen már a reális lelőhelysűrűséggel számolhatunk, s mivel ismerjük a zóki, litzenkerámiás és a korai mészbetétes kerámiás népesség elvileg valamennyi fellelhető pontját, nagy biztonsággal kimondhatjuk, hogy ez a vidék lehetett az új kultúra másik kialakulási centruma. Az ÉNy-ról érkező események időszakában a zóki őslakosságot 15 falu képviselhette a területen. 75 A hódítóknak 5 telepét ismerjük. Ezek között 3 olyan lelőhely van, ahol a kialakuló új kultúra, a mészbetétes edények népe korai időszakában is folytatódott az élet (Balatongyörök, Balatonhidvég, Esztergály—Alsóbárándpuszta). Ezek a telepek az átalakulási folyamat régészetileg is bizonyítható kulcspontjai. 76 A terepbejárásokkal 12 olyan telepet is azonosítani lehetett, ahol már csak a kialakult korai mészbetétes kerámiát készítő népesség lakhatott. Összehasonlítva a tiszta őslakosság és az új kultúra lelőhelyeinek telepszámát az adott területen, úgy látszik, hogy az arány nem változott az új helyzet kialakulásával. A 15 : 15-ös arány feltételezi, hogy a tartósabban megtelepedett 1 akosság száma lényegében nem változott. Úgy tűnik, mintha az egész átalakítást elindító, katalizátorként szereplő új népesség a mennyiség tekintetében nem mutatkozna. Ezt a látszólagos ellentmondást természetesen a történeti események kapcsán bekövetkezett részleges lakosságcserével, illetve azzal oldhatjuk fel, hogy a kérdéses területen nem fejeződött be az ÉNy—DK irányú eseménysor. Az őslakosság, a hódítók és a kialakuló új kultúrát hordozó népesség egyaránt mozgásban lehetett. Ez bizonyítható pl. a litzenkerámiás lelőhelyek DK-i és a korai mészbetétesek ÉK-i mozgását követve, a topográfiai adatok alapján is. Természetesen a lelőhely, illetve lakosságszám arányának relatív változatlansága mögött 44
