A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Katona Imre: Ismeretlen adatok a herendi porcelángyárról

és más részmunkával foglalkoztak. A Pápán 1814-ben letelepedő soproni születésű Stingl Vince — Csatkai Endre adatai szerint — kártyafestéssel foglalkozott. Mihalik Sándor pedig az 1818-as pápai tanácsülési jegyzőkönyvekben egy olyan bejegyzésre bukkant, mely szerint az egyenruhás polgári zenekarnak a tagja volt. Úgy látszik a zenészség nem volt hivatásos foglalkozása, csak a körülmények kényszerítették arra, hogy a zenekarba álljon. A kártyafestés és az edényfestés között a különbségek ellenére is sok a hasonlóság. Ezért úgy véljük, hogy Stingl porcelánfestőként került el a bécsi gyártól s Pápán, új lakhelyén, az eredeti foglalkozásához közelálló kártyafestéssel foglalkozott. Egyébként egyik 1891-es leírásában is azt találjuk, hogy az edénykészítést Herenden elkezdő Stingl Vince pápai kártyafestő volt, majd ugyanott „bögrefestő". A későbbi „gyámok" foglalkozását is különbözőképpen emlegetik forrásaink. Ezeknek azonban nincsen szerepük tárgyunk szempontjából. Az azonban kétségtelen, hogy Stingl aligha folytathatta egyedül kísérleteit Herenden, annál is inkább, mert mint edényfestőnek, a masszát előállító szakemberre feltétlenül szüksége volt. Ezért úgy véljük, hogy az az „opifex" (kézműves), aki mint műhelyének dolgozója — sajnos névtelenül — szerepel az 1828-as összeírásban, Stingl masszamestere volt. Más forrásból tudjuk, hogy az 1839-ben kiterjedő és megnövekedett munkakört ellátó herendi gyár neve a harmincas évek közepe táján kezdett „... ösmertté lenni, midőn végre hosszas vajúdás után sikerült tűrhető porczellánt csinálni. Az edénykészítést a mostani gyár helyén... Stingel (Az 1828-as összeírásban: Stengel) Vincze... kezdette meg, valami Paffmaim nevű mintázóval társulva, kikhez a Szepességből egy Pullmann nevű edényes csatlakozott".

14 A rövid leírásból is kitűnik, hogy Pullmann csak később csatlakozott Stinglhez, a kísérleteket Stingl Paffmannal folytatta. így aligha kétséges, hogy az 1828-as összeírásban említett opifex Paffmannt jelöli, akivel korán, talán Herendre költözésekor, kapcsolatban állt. A másik munkatárs úgy látszik csak később csatlakozott hozzá. Szerepe azonban alig lehetett Stingl kísérleteiben, ami abból is kitűnik, hogy készítményük a kezdeti időben „ónmázas fehéredény volt". így valószínűleg Pullmann biztosította a kísérletek alatt az üzem működésének viszonylagos folytonosságát. A Pullmann név pusztán hangzása alapján is habánként hat. Számos ilyen nevű habáncsalád élt a XVIII—

XIX. században Magyarországon, különösen a Felvidéken. Egy Pullmann nevűvel az 1763. február 20-i összeírásban Nagyiévárdon találkozunk. A nagylévárdi habán „Haushaben" 2. házában lakott a 24 éves Pulman Tóbiás késes, feleségével és két gyermekével. Anélkül, hogy a névhasonlat jelentőségét eltúloznánk, nem tartjuk Véletlennek, hogy a Tatán kőedényt gyártó, majd porcelánnal kísérletező Stingl fajanszkészítőt foglalkoztat üzemében. Már a XVIII. század végén hazánkban is elterjedtté vált kőedények nemcsak a porcelántól tértek el sárgás színük miatt, hanem a tejfehér ragyogású fajansztól is. így érthető, ha az érdeklődés porcelán hiányában, vagy még szűkkörű elterjedése miatt a már egyszer átmenetileg feledésbe merülő fajansz felé fordul. Említettük, hogy a céhbe tömörült szentgáli fazekasok komoly konkurrensként szerepelhettek Stingl életében, amit csak olyan áruk készítésével lehetett kiküszöbölni, mint a fajansz, ami alapvetően különbözik az ónmázas paraszt kerámiáktól. Az Iparművészeti Múzeum gazdag herendi gyűjteményében több olyan darabra bukkantunk, melynek jegye alapvetően különbözik a gyár többi készítményeitől. Egyik csészének és aljának

15 fonákján pl. a benyomott FM HEREND 847jegy mellett ott van a meisseni gyár máz alatti kobalttal festett kardos jegye is. A csésze, de különösen az alj — dekorja és színezése a 60-as évekre utal, a benyomott jegy alapján azonban nyilvánvaló, hogy a fehéráru még 1847-ben készült. A csésze plasztikus virágos mintája is egyike az 1846-ban készült — ugyancsak gyűjteményünkben található — csésze díszítményével rokon. A csészét és aljat hamisítványnak tartották, azonban mindmáig nem alakult ki elfogadható vélemény a tárgyak készültének pontos idejéről, körülményeiről. De van herendi gyűjteményünkben — a kritikus darabok között — egy másik érdekes és véleményünk szerint hasonló problémát kiváltó darab is — egy lapos porcelántányér, melynek fenekén a leírókarton szerint „máz alatt benyomva HEREND (fölötte FS) és kékkel a bécsi gyár jegye" olvasható. A tál máz alatti kék festéssel, fenekén tájképben álló két madarat, s növényi elemeket ábrázol „kínai modorban". A tálat annak a gyűjteményrésznek a darabjai között tárolták, melyek a herendi másolatokat (esetleg), hamisítványokat tartalmazzák. Egy szinte ma is tapasztalható gyakorlattá vált magánvélemény szerint a cseh porcelángyárak használták megtévesztésül az 1864-ben megszűnt bécsi porcelángyár méhkasos jegyét. Ezt a véleményt egyesek mindmáig hangsúlyozzák, noha semmi sem igazolja ennek valószínűségét. Ha valóban a cseh gyárak használták a megszűnt bécsi porcelángyár jegyét, kérdés, hogyan és miért került a tál fenekére a benyomott HEREND és a fölötte olvasható FS-jegy? Ugyanez érvényes a már említett csészére és aljra is, hiszen ezeken is ott van az edények készítéshelyére utaló benyomott HEREND-jegy. Vagy talán Herenden is használták a meisseni s a bécsi gyár máz alatti jegyét? Múzeumunk gyűjteményében sok bizonytalan korú és provenienciájú darabbal találkozhatunk. A magyar kerámiamanufaktúrák, gyárak jegyei között még mindig sok a megfejtetlen, tisztázatlan. Ezt bizonyos fokig kerámiatörténetünk feldolgozatlanságával magyarázhatjuk, vagy azzal, hogy a jegyek összegyűjtésének és azonosításának üteme még mindig lassúbb, vontatottabb, mint az ötvösségtörténetben, ahol már több évtizede folyik — ha nem is mindig egyforma intenzitással — a jegyek gyűjtése, ismertetése. Csányi Károly gyűjtötte össze a magyar fajansz- és porcelán jegyeit, közöttük a herendi gyár jegyeit is. Bár Herend jegye többször változott — különösen Fischer Sámuel megjelenésével és az ezt követő többszöri tulajdonos-változáskor — mégis a máz feletti magyar címeres-jegy különböző variánsait használták leghosszabb ideig herendi védjegyül. A csésze és alj készítésekor a magyar címert használták a herendi márkák jelzésére, annál meglepőbb, hogy ezeken nem ezt, hanem a meisseni kardot találjuk. Mielőtt e furcsa s Herendtől idegen márkajelzésekkel foglalkoznánk, érdemes közelebbről megvizsgálni, hogyan került a magyar címer Herend készítményeire s ezzel hogyan függ össze a meisseni kard és a bécsi méhkas-jegy használata? A herendi gyár Kossuth-címeres koronás jegye közismert az irodalomból és a gyakorlatból. Az is köztudott, hogy a magyar címert a védjegy-törvény szerint, védjegy céljára felhasználni nem lehet, más szóval, a magyar címer felhasználása a védjegy-törvény elemi követelményeivel ellenkezik. Az is tudott, hogy noha az első magyar védjegytörvény 1858. december 7-én látott napvilágot, a herendi magyar címeres védjegy már jóval ezelőtt ott díszeleg Herend készítményein. Hogyan került a magyar címer Herend készítményeire, eredetileg is védjegy volt-e, vagy csak később, esetleg a törvény megjelenése után alakult azzá? A kérdés megértéséhez szükséges tudnunk, hogy a herendi gyár első jegye mikor és hogyan alakult ki. 1840-ből ismeretes az első herendi készítmény. Ezen a benyomott HEREND és a készítés évszáma található. A későbbi készítményeken már a tulajdonos Fischer Móric neve, vagy monogramja is szerepel. A magyar címer — mint Védjegy — csak 1848-tól tűnik fel herendi árukon, de eredete az 1840-es évek elejére nyúlik vissza. Magyarországi kőedényáruinkon — főleg az 50-es évek elején, de később is — gyakori a kétfejű-sasos címeres jegy. A kétfejű-sasos címer azt jelenti, hogy használója császári és királyi privilégiummal rendelkezik. Kőedénygyáraink közül a miskolci Mildner— Grafl-féle rendelkezett ilyennel. Érthető, ha a privilégium megszerzésétől 1852. december 19-től kezdődően kétfejűsasos címert használ árui megjelöléseként. A herendi gyár szabadalmazása már 1842-ben megtörtént. Fischer Móricnak ugyan megengedtetik, „hogy cimtábláján, pecsétjén s árui megjelölésében a császári sast használhassa, s aláírásában e nevezettel „cs. k. kiváltságos porczellángyár" élhessen, de a megyei rendek a császári sasos címer használatát csak úgy engedélyezik, ha annak közepében „Magyarország czimere leend", az országgyűlésnek pedig javasolják, hogy 20 305