A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Szakály Ferenc: Könyvismertetés. „Magyarország Régészeti Topográfiája” 2. kötet

ben más módszerekkel dolgozó tudományterület eredményeinek felhasználása számos nehézségbe ütközik, fontosságukat ennek ellenére elvitathatatlannak tartjuk. A nyelvtörténeti kutatások eredményei ugyanis nemcsak egy-egy fontos adattal gazdagítanák az adattárak anyagát, hanem a topográfia összefüggéseibe ágyazva egészen speciális funkciót kapnának: ritkán kínálkozik kedvezőbb lehetőség arra, hogy két szomszédos, de önálló tudományág szakemberei ellenőrizhessék egymás és a maguk eredményeit. A topográfiába bekerülő leletek, pl. honfoglaláskori temetők megerősíthetnék vagy részben korrigálhatnák a korai településtörténet axiómaként alkalmazott, nyelvtörténeti eredetű módszerét: elárulnák, hogy egy-egy helység nevét mindig saját lakói adták-e saját nyelvükön, vagy pedig mások nevezték el őket a maguk nyelvén, és ez hagyományozódott át az utókorra stb. Ugyanez áll természetesen viszont is: a nyelvtörténeti adat fontos fogódzkodókat nyújthat a régész számára is. (A nyelvészeti adatok felvételének szükségességét már László Gyula is hangsúlyozta a Topográfia első kötetének vitájában. Veszprém megyei múzeumok közleményei 5 (1966) 387—388. 1.) Ugyancsak nem lehet figyelmen kívül hagyni a felhasználásra kerülő irodalom helyes feldolgozásához nélkülözhetetlen módszertani útmutatókat, monográfiákat sem. Ismét csak két példát szeretnénk felhozni: Szabó István néhány éve megjelent könyvében tisztázta a magyar településrendszer alapvető kérdéseit {A falurendszer kialakulása Magyarországon (X—

XV. század) Bp., 1966). A településtörténeti adattárakba egy-egy helység nagyságrendjének érzékeltetésére bekerültek a török defterek megfelelő adatai is. Ezek beiktatását mindenképpen helyesnek tartjuk, mert a nagyság a legfontosabb jellemzők közé tartozik, és így helye van a régészeti topográfiában. Az 1526 előtti korszakban nagyon kevés olyan adatot találunk, amely a népességszám meghatározását lehetővé teszi, és így ezt a hiányt a defterekből kell pótolni. A fejadódefterek számolási egységét a „hane"-t a múlt században háznak fordították, így idézik a Topográfiában is, holott Káldy-Nagy Gyula néhány évvel ezelőtt rámutatott, hogy az sokkal inkább adózó családfőt jelent {Baranya megye XVI. századi török adóösszeírásai. Bp., 1961. 7. 1.). Ez a látszólag jelentéktelen különbség számottevő hibalehetőséget rejt magában: Bizonyos okok folytán, amelyeket itt most nem részletezhetünk (ezekre lásd: Káldy-Nagy Gyula: A dzsizjedefterek népességstatisztikai forrásértéke. Történelmi Statisztikai Közlemények 3 (1959) 1—2. szám; Ua.: Bevölkerungsstatistischer Quellenswert der Gizye-Defter und der TahrirDef

ter. Acta Orientalia Hungarica. 11(1960)1—3. szám.), a családfőknél nagyobb szorzószámmal kell dolgoznunk, mint a házaknál. A nagyszabású munkálatok megindításakor nyilvánvalóan nem Véletlenül, hanem gondos megfontolás következtében esett a választás éppen Veszprém megyére. Ezt a választást nemcsak azért helyeselhetjük egyértelműen, mert a Balatonfelvidéken, a tó emberi településeket teremtő-melengető hatására, meglepő sűrűséggel sorakoznak térben egymás mellett és időben egymás után a települések. A terület régészeti lelőhelyekben való gazdagsága közel sem lenne elégséges arra, hogy a régészeti topográfia sikerrel valósítsa meg célkitűzéseit. Ehhez előmunkálatok sorára is szükség van. Magyarország területén ma már aligha találhatnánk olyan területi egységet, amelynek felméréséhez nem állnak rendelkezésre ilyen vagy olyan színvonalú régészeti, történeti, művészettörténeti stb. előmunkálatok, sajnos azonban kevés megye dicsekedhet olyan feltártság szinttel, mint Veszprém megye. Veszprém azon kevés megyék közé tartozik, amelyekben Csánki Dezső mindmáig nélkülözhetetlen történeti földrajzának megjelenése után {Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. III. Bp., 1897.) is sorban jelentek meg olyan munkák, forráskiadványok, amelyek egy-egy terület vagy egy-egy korszak teljességre törekvő feltárását tűzték ki maguk elé célul. Pl. Pákay Zsolt a nehezen kezelhető dikajegyzékeket dolgozta fel {Veszprém vármegye története a török hódoltság korában a rovásadó összeírások alapján (1531— 1696). Veszprém, 1942.). Kumorovitz L. Bernát mintaszerű regesztakiadványban bocsátotta közre a veszprémi püspökség és káptalan középkori okleveleinek első csoportját {Veszprémi regeszták. 1301—1387. Bp., 1953).. Veszprém megye mutatott példát az egész országnak egy nagyszabású vállalkozással, a helytörténeti lexikonnal (IIa Bálint—Kovacsics József: Veszprém megye helytörténeti lexikona. Bp., 1964). Végül említsük meg, hogy a veszprémi múzeum közleményei a múzeumi terület legrangosabb, legfolyamatosabban megjelenő kiadványai közé tartoznak. A feldolgozottsági szint kapcsán szeretnénk utalni a Topográfia első kötetéről rendezett vita egyik megjegyzésére. E vita során László Gyula azt javasolta, hogy a munkálatokat párhuzamosan indítsák meg az ország több területén is, mert különben ilyen ütemben száz évnél is több időt vesz igénybe a teljes sorozat megjelentetése {Veszprém megyei múzeumok közleményei 5 (1966) 388. 1.). Az elaludt nagy vállalkozások hazájában bizony ez az aggodalom nagyon is indokolt és jogos. Sajnos ehhez azonnal hozzá kell tenni, hogy a helytörténeti kutatások jelenlegi állása mellett a legtöbb megyében még a munkálatok megindításához szükséges minimális szint sem áll rendelkezésre, olyan közepes feldolgozottsági szintről pedig, amelyet a Veszprém megyei kutatók készen kaptak, többnyire csak ábrándozni lehet. Mindezeket nem azért említjük meg itt, hogy ünneprontók legyünk, hanem azért, hogy addig hívjuk fel a figyelmet a meglevő hiányosságokra, ameddig azokon segíteni lehet. Az utóbbi tíz esztendőben a helytörténetírásban jelentős fellendülés észlelhető, ez a megélénkülés azonban közel sem egyenletes mértékű és nem is terjed ki az ország minden területére. Éppen ezért a topográfiai munkálatok meggyorsításához elsősorban azt kell felmérni, hogy melyek azok a megyék, járások, amelyekben már akár most is meg lehet kezdeni a kötetek összeállítását, és melyek azok, ahol néhány évi munkára lesz a megindításhoz szükség. Második lépésként, de a lehető leggyorsabban, kísérletet kellene tenni arra, hogy a jelenleg nem eléggé öszszefogott és átgondolt helytörténeti kutatómunkát azokban a megyékben is az alapvető felmérésekre koncentrálják, ahol a feldolgozottsági szint nagyon alacsony. A nagyszabású vállalkozások sikerét, és a régészeti topográfia ezek között is az első vonalba tartozik, nemcsak az mutatja, hogy sajátos célkitűzéseit mennyire pontosan és igényesen oldották meg, hanem elsősorban az, hogy ezeken a célkitűzéseken túlnőve kapcsolatokat találnak a rokontudományokhoz, segítséget, kiindulási pontot nyújtanak azok számára is. Ebből a szempontból nézve a kötet legnagyobb értéke a komplett településkép felrajzolása. A szórványemlékek, módszeres ásatások során előkerült leletek és az adott területre vonatkozó okleveles emlékek még együttesen sem képesek egy teljes településkép kialakítására, ehhez még frissen végzett, módszeres és rendszeres terepbejárásokra is szükség van. A településhálózat felvázolása lökést adhat újabb településtörténeti kutatásokra, és lehetővé teszi, hogy számos kulcsfontosságú történeti kérdést újból, szinte statisztikai megalapozottsággal vizsgáljunk meg. Nagy támogatást adhat, pusztán a leltárszerű sorbavétellel is, a már-már elenyészőben levő segédtudományok, pl. az epigraphica felélesztéséhez is. A fenti általánosabb érvényű megjegyzések után, befejezésül, néhány közölt tárgyi anyaghoz kapcsolódó konkrét észrevételt teszünk. A 231. oldalon (51/1/1) „A vár napnyugati bástyái alatt levő sziklák" lelőhely-megjelöléssel a következőket olvashatjuk: ,,.. .Eötvös K. iró 1896-ban egy XIII. századi pecsétnyomót ajándékozott a MNM-nak. A Hampel J. által leírt tárgyat Eötvös K. szerint Fejérpataky L. a veszprémi káptalan hiteles pecsétnyomójának határozta meg." Mivel a Topográfia minden külön megjegyzés nélkül közli Fejérpataky állítólagos meghatározását, arra kell következtetnünk, hogy szerzői azt elfogadhatónak tartják. Márpedig Jakubovich Emilnek a Topográfiában más helyen felhasznált cikke (/. Endre király törvénybeidéző ércbilloga. Turul 47 (1933).) tartalmával megcáfolja Eötvös leírását. Jakubovich ebben a cikkében a szóban forgó pecsétnyomót is közli, tulajdonosát, használóját azonban nem állapítja meg (i. m. 70.1. 13. kép). Viszont ugyanott foglalkozik a veszprémi képtalan „legrégibb 1207. évi oklevelén függő négyszegletes SIGILLUM S/an/C/t/I MICHAEL/is/ feliratú" pecsétjével is (i. m. 69. 1. 12. kép), amely az előbbivel semmiféle hasonlóságot nem mutat. így tehát az a káptalan hiteles pecsétnyo470