A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Tóth Teréz: Tóth József fafaragó – egy bakonyi pásztor – élete és művészete

emlékezik: „Gyöngék voltak még. Az első elfogadható botot egy Torma nevezetűnek faragtam egy kölyök­kutyáért." Őrzés közben volt ideje faragni. Élt is a lehetőséggel, de többnyire olyan dolgokat faragott, amelyek faragás­hoz való előkészítése viszonylag kevés időt igényel. (Pl. kampósbot, szipka, ostornyél...) Dobozt nemigen ké­szített ebben az időben. Ez azzal magyarázható, hogy nem volt hozzá még sem kellő gyakorlata, sem anyaga, sem pedig szerszáma. Látott üvegben összerakott feszületet. Megcsodálta. Hogyan rakhatták bele? Még jobban csodálkozott, amikor megmondták, hogy a száján. „Ha ezt meg le­hetett csinálni, én is megcsinálom" — mondta. Addig vesződött vele, amíg sikerült. A feszületet kis darabok­ból bent az üvegben állította össze. Esernyődróttal pisz­kálta bele a részecskéket a megfelelő helyre. Többet is készített ilyet, de csak egy maradt belőle. Azóta már azt is sokan megcsodálták. Sokan vizsgálták az üveg alját, hátha úgy van odaragasztva, és ott rakták bele azt a kis építményt. Aztán jöttek a vevők, és megvásárolták elkészült darabjait. Több rendelést is kapott. Volt munkája. 1945-ben bevonult katonának. Győrben a laktanyá­ban sakkfigurákat faragott a tiszteknek. Kint az Urai­ban is faragott: szipkát, cigarettadóznit, pipát és sakk­figurát. Saját maga jött rá, hogy mit hogyan célszerű­csinálni. Egyre jobban kifinomult a faragása. Amikor 1951-ben keresték a faragókat a népművészet szá­mára, őt is felkereste egy Hajdú Sándor nevű ember Akiipusztán. Az első találkozó Győrben volt még ez év novemberében. Próbafaragást kellett beküldenie. Szip­kát küldött, és megfelelt. Először néhány dobozt küld­tek kifaragásra, majd mást is. Múltak az évek. Sokat és változatosan faragott. A legnagyobb elismerés, me­lyet eddig munkájért kapott, a Népművészet Mestere cím. Munkáját most már sokféle szerszámmal megköny­nyíti. Ezeket többnyire maga készíti. A FARAGÁS ESZKÖZEI A faragás többféle részműveletből tevődik össze, így természetes, hogy a munkaeszközök is többfélék. Mivel azonban faragásról van szó, a fő hangsúly a faragókésre esik. A faragókések különbözőek. Nagysá­gukat és alakjukat tekintve is eltérnek egymástól. Ab­ban azonban megegyeznek, hogy valamennyi borotvá­ból van, és valamennyit ő maga állítja elő. A kések többnyire szarvasagancs nyéllel vannak ellátva. A faragókés elkészítésének módja : Édesapám szerint csak jó késsel lehet és érdemes fa­ragni. A jó kést pedig nem kell örökösen élesíteni. Ezért nagyon fontos, hogy igen kemény, eltartó acélból ké­szüljön. Kései elkészítésekor ezért esik választása újra és újra a régi borotvakésekre. Valahonnan mindig elő­kerít egy-egy csorba, rozsdás, használhatatlan borotvát, ami másnak már csak ócskaság. ő kis kézihajtású kö­szörűjével lecsiszolja róla a rozsdát, majd többféle kővel köszörülgeti, amíg megkapja kés formáját. Az élesítés a nyélbeütés után történik. A nyelet többnyire szarvasagancsból, de fából is készíti. A fanyelet Édesapám csak szükség esetén, tehát ha nincs agancs, akkor alkalmazza. A fába vagy bele kell szegecselni a kés nyelét, vagy a nyél elején egy fémgyűrűt kell elhelyezni, hogy a fát összeszorítsa és ne engedje a pengét kicsúszni. Ez azonban nem biztosít jó fogást, és felsérti a kezet. Hogy ezt elkerülje, szokta alkalmazni az ólom vagy cinbeöntéses somfanyelet. Az ólom teljesen körülveszi, körülöleli a pengét, és a nyél elejét tökélete­sen beburkolja. így biztosítja a penge szilárd állását. Ez a burkolat faragóember esetén nem maradhat egy­szerűen csak burkolat. Ha már egyszer szükséges, akkor legyen díszes is! így azután kicifrázzák, hogy az egész csupán csak dísznek tűnik. Elkészíti a nyelet somfából, amelynek belsejét csak annyira kell kivájni, hogy a penge pontosan illeszkedjék. Ezután kezdődhet az ólomcsatornák elkészítése, amely majd a mintát adja meg. A mintát jó mélyen vágja bele a fába, hogy az ólom könnyen és pontosan bele­folyhasson. A nyélnek ezt a részét ezután szorosan kö­rültekeri keménypapírral és átköti. A cint vagy az ól­mot vaskanálban parázson felolvasztja. Mivel a kanál áttüzesedik, kesztyűvel kell megfogni. Beöntés előtt a nyélbe beleállítja a pengét, majd a kést függőlegesen tartva beleönti a forró ólmot. Hogy minden vágásba egyenletesen kerüljön, kicsit meglötyögteti. A kötést utána le lehet venni, mert az ólom hamar megszilárdul. Ha nem lett sima a felület, a felesleges kidomborodá­sokat vasreszelővel el lehet távolítani. Beöntés céljára legalkalmasabb a kemény ólom, mert kisebb mértékben oxidálódik a cinnél és a puha ólomnál. Ha a penge kö­rül vastagon van az ólom, egy bizonyos réteget vasfű­résszel el lehet távolítani, mert szükség nincs rá, és csak megnehezítené a kést. Édesapám azonban mutatóssága ellenére sem szereti az ilyen beöntéses szerszámot, mert megfogja a kezet, és ezáltal beszennyezi a faragást. A szarvasagancsból készült nyél több szempontból is jobb a fánál. Hamarabb elkészíthető, mert a nyélforma kiképzése után csak meg kell tüzesíteni a penge nyél­részét, és belenyomni az agancsba. A tüzes vas megol­vasztja a csont szivacsszerű belsejét és a penge szilár­2. Pásztor faragószerszámok. 2. Hirten-Werkzeuge für die Schnitzerei. 2. Outils de pâtre-sculpteur en bois. 2. Инструменты резчика. 363

Next

/
Oldalképek
Tartalom