A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Tóth Teréz: Tóth József fafaragó – egy bakonyi pásztor – élete és művészete

emlékezik: „Gyöngék voltak még. Az első elfogadható botot egy Torma nevezetűnek faragtam egy kölyökkutyáért." Őrzés közben volt ideje faragni. Élt is a lehetőséggel, de többnyire olyan dolgokat faragott, amelyek faragáshoz való előkészítése viszonylag kevés időt igényel. (Pl. kampósbot, szipka, ostornyél...) Dobozt nemigen készített ebben az időben. Ez azzal magyarázható, hogy nem volt hozzá még sem kellő gyakorlata, sem anyaga, sem pedig szerszáma. Látott üvegben összerakott feszületet. Megcsodálta. Hogyan rakhatták bele? Még jobban csodálkozott, amikor megmondták, hogy a száján. „Ha ezt meg lehetett csinálni, én is megcsinálom" — mondta. Addig vesződött vele, amíg sikerült. A feszületet kis darabokból bent az üvegben állította össze. Esernyődróttal piszkálta bele a részecskéket a megfelelő helyre. Többet is készített ilyet, de csak egy maradt belőle. Azóta már azt is sokan megcsodálták. Sokan vizsgálták az üveg alját, hátha úgy van odaragasztva, és ott rakták bele azt a kis építményt. Aztán jöttek a vevők, és megvásárolták elkészült darabjait. Több rendelést is kapott. Volt munkája. 1945-ben bevonult katonának. Győrben a laktanyában sakkfigurákat faragott a tiszteknek. Kint az Uraiban is faragott: szipkát, cigarettadóznit, pipát és sakkfigurát. Saját maga jött rá, hogy mit hogyan célszerűcsinálni. Egyre jobban kifinomult a faragása. Amikor 1951-ben keresték a faragókat a népművészet számára, őt is felkereste egy Hajdú Sándor nevű ember Akiipusztán. Az első találkozó Győrben volt még ez év novemberében. Próbafaragást kellett beküldenie. Szipkát küldött, és megfelelt. Először néhány dobozt küldtek kifaragásra, majd mást is. Múltak az évek. Sokat és változatosan faragott. A legnagyobb elismerés, melyet eddig munkájért kapott, a Népművészet Mestere cím. Munkáját most már sokféle szerszámmal megkönynyíti. Ezeket többnyire maga készíti. A FARAGÁS ESZKÖZEI A faragás többféle részműveletből tevődik össze, így természetes, hogy a munkaeszközök is többfélék. Mivel azonban faragásról van szó, a fő hangsúly a faragókésre esik. A faragókések különbözőek. Nagyságukat és alakjukat tekintve is eltérnek egymástól. Abban azonban megegyeznek, hogy valamennyi borotvából van, és valamennyit ő maga állítja elő. A kések többnyire szarvasagancs nyéllel vannak ellátva. A faragókés elkészítésének módja : Édesapám szerint csak jó késsel lehet és érdemes faragni. A jó kést pedig nem kell örökösen élesíteni. Ezért nagyon fontos, hogy igen kemény, eltartó acélból készüljön. Kései elkészítésekor ezért esik választása újra és újra a régi borotvakésekre. Valahonnan mindig előkerít egy-egy csorba, rozsdás, használhatatlan borotvát, ami másnak már csak ócskaság. ő kis kézihajtású köszörűjével lecsiszolja róla a rozsdát, majd többféle kővel köszörülgeti, amíg megkapja kés formáját. Az élesítés a nyélbeütés után történik. A nyelet többnyire szarvasagancsból, de fából is készíti. A fanyelet Édesapám csak szükség esetén, tehát ha nincs agancs, akkor alkalmazza. A fába vagy bele kell szegecselni a kés nyelét, vagy a nyél elején egy fémgyűrűt kell elhelyezni, hogy a fát összeszorítsa és ne engedje a pengét kicsúszni. Ez azonban nem biztosít jó fogást, és felsérti a kezet. Hogy ezt elkerülje, szokta alkalmazni az ólom vagy cinbeöntéses somfanyelet. Az ólom teljesen körülveszi, körülöleli a pengét, és a nyél elejét tökéletesen beburkolja. így biztosítja a penge szilárd állását. Ez a burkolat faragóember esetén nem maradhat egyszerűen csak burkolat. Ha már egyszer szükséges, akkor legyen díszes is! így azután kicifrázzák, hogy az egész csupán csak dísznek tűnik. Elkészíti a nyelet somfából, amelynek belsejét csak annyira kell kivájni, hogy a penge pontosan illeszkedjék. Ezután kezdődhet az ólomcsatornák elkészítése, amely majd a mintát adja meg. A mintát jó mélyen vágja bele a fába, hogy az ólom könnyen és pontosan belefolyhasson. A nyélnek ezt a részét ezután szorosan körültekeri keménypapírral és átköti. A cint vagy az ólmot vaskanálban parázson felolvasztja. Mivel a kanál áttüzesedik, kesztyűvel kell megfogni. Beöntés előtt a nyélbe beleállítja a pengét, majd a kést függőlegesen tartva beleönti a forró ólmot. Hogy minden vágásba egyenletesen kerüljön, kicsit meglötyögteti. A kötést utána le lehet venni, mert az ólom hamar megszilárdul. Ha nem lett sima a felület, a felesleges kidomborodásokat vasreszelővel el lehet távolítani. Beöntés céljára legalkalmasabb a kemény ólom, mert kisebb mértékben oxidálódik a cinnél és a puha ólomnál. Ha a penge körül vastagon van az ólom, egy bizonyos réteget vasfűrésszel el lehet távolítani, mert szükség nincs rá, és csak megnehezítené a kést. Édesapám azonban mutatóssága ellenére sem szereti az ilyen beöntéses szerszámot, mert megfogja a kezet, és ezáltal beszennyezi a faragást. A szarvasagancsból készült nyél több szempontból is jobb a fánál. Hamarabb elkészíthető, mert a nyélforma kiképzése után csak meg kell tüzesíteni a penge nyélrészét, és belenyomni az agancsba. A tüzes vas megolvasztja a csont szivacsszerű belsejét és a penge szilár2. Pásztor faragószerszámok. 2. Hirten-Werkzeuge für die Schnitzerei. 2. Outils de pâtre-sculpteur en bois. 2. Инструменты резчика. 363