A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)
Bartócz József: A veszprémi csutorások
2. A csutora részei (Ébner nyomán). 2. Bestandteile der Tschutora (nach Ebner). 2. Les parties de la gourde (d'après Ébner) 2. Составные части фляг (по Эбнеру). 3. A csutorás szerszámai (Ébner nyomán). 3. Werkzeuge zur Herstellung von Tschutora-Gefäßen (nach Ebner). 3. Outils du maître «gourdier» (d'après Ebner) 3. Инструменты для изготовления фляг (по Эбнеру). 2. ábra-Csutora eszterga, Hr. « hajtórúd. T « talp. Л#.« kis abmszfa. ft =. bagótoké, Ná --s nagy ábroszf*. ло ~~ kostcpfaja, C«v « csapvas. Ny = nvomftté, r ..-- tcszit» fa, Hsx =* esztergaszíj. Mb « markoló bot Ur " «rádicsfa, К - körmos, ly - lyukak. 4. A csutora eszterga (Ébner nyomán). 4. Die Tschutora-Drehbank (nach Ebner). 4. Tour de «gourdier» (d'après Ébner). 4. Токарный станок, на котором обтачивалась фляга (по Эбнеру). tott, hogy a facsutora elnevezéssel együtt a mesterség a Balkánon а XVII. században alakult ki, és Horvátországon át kerülhetett a Dunántúlra. 9 Ezt a feltevést látszik megerősíteni az a tény is, hogy a veszprémi csutorás céh a legények szabályzatát a nagykanizsai csutorás céhtől kérte kölcsön. 10 (1. kép.) Annak ellenére, hogy a vadászó, pásztorkodó, szekerező, majd bortermelő magyar népnek jellegzetes italtartó edénye volt a csutora — amely a vidámság szimbólumaként költészetünkbe is bekerült 11 — fel kell adni azt a hiedelmet, hogy a csutora és a csutorás mesterség „ősmagyar" eredetű. Mind az edényt (díszített, faragott formában is), mind a mesterséget megtalálhatjuk több nép emlékanyagában. Nagy László idézett munkájában leírja a Sipka-hágó oldalán megbúvó bolgár falvak csutorásműhelyeinek a berendezését. Meg lehet állapítani, hogy mind az esztergapad, mind a szerszámok nagyon hasonlítanak az ismert magyar tárgyi emlékekhez. 2. A MESTERSÉG LEÍRÁSA A harmincas évek elején a Veszprémi Bakonyi Múzeumban az ún. ,,bakonyiház"-ban eredeti esztergapadján és szerszámaival dolgozott az utolsó veszprémi csutorás mester, Illikman György. 12 A helyszínen folytatott szemle és kihallgatás alapján a mesterséget Ébner Sándor írta le és publikálta. 13 A csutora készítéséhez tömegében iharfát használtak. A díszesebb, egyedi darabokat dió- és tiszafából készítették. A faanyagot rönkben (törzsök) vásárolták, gyakran maguk a mesterek vágták ki legényeikkel a kiválasztott fát az erdőn. A rönköt a csutora méretének megfelelő darabokra szabták, cirklivel lemérték a szélességét, fejszével lenagyolták, azután behelyezték a csutoraesztergába. Az eszterga forgómozgása nem folyamatos egyirányú, hanem egy teljes kört ír le előre, majd vissza. A mester közben rajt tartotta a faanyagon a taszítóvésőt és körben lefaragta a fölösleges részt. Ha a külső rész esztergályozása elkészült, a kotróvassal a csutora oldalán képződő korongalakú nyíláson — a csutorának előre, s hátra való mozgatása közben — kiszedte a belsejét. Az oldal nyílást egy pontosan beilleszkedő köralakú lappal (fenék) lezárta. Ezután a csutorát olvasztott gyantával 14 vagy viasszal, esetleg a kettő keverékével kiöntötte, hogy a folyadék ne ivódjék a csutora falába. (2, 3, 4,kép) 242
