A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)
Nagy László: A veszprémi tobakok
bárány, míg meg nem hágatják, két-, harmadfél éves koráig toklyó azután, ha hím kos, ha herélt, ürü" a neve. 46 Egy ősszel vágott magyar öreg juh bőre gyapjastul 1 Ft 25 gr Egy ősszel vágott öreg birka bőre gyapjastul — Ft 75 gr Egy dög magyar juh, kos, vagy ürü bőre gyapjastul — Ft 60 gr Egy dög magyar juh, kos, vagy ürü gyapjú nélkül — Ft 30 gr Egy dög birka, kos, vagy ürü bőre gyapjastul — Ft 50 gr Egy dög birka, kos, vagy ürü gyapjú nélkül — Ft 25 gr Egy magyar juh tokló bőre gyapjastul — Ft 60 gr Egy magyar juh tokló bőre gyapjú nélkül — Ft 15 gr Egy birka tokló bőre gyapjastul — Ft 40 gr Egy birka tokló bőre gyapjú nélkül — Ft 10 gr A bárányok bőrei a limitációban csak gyapjúval szerepelnek: Egy magyar bárány bőre — Ft 35 gr Egy birka bárány bőre — Ft 25 gr 47 A veszprémi tobakok, különösen a szegényebbek, bizonyára kikészítették a limitációban szereplő hullott állatok, a „dögök" többnyire hibás bőreit is. Nyilván, mert lényegesen olcsóbbak voltak a többinél. A jó kordovány és szattyán azonban csak a szakszerűen vágott állatok megfelelően fejtett, és tartósított bőréből készült. A tehetősebbek főként az ilyen árut keresték. d) A nyersbőrök minőségének feltételei: ölés, nyúzás, szárítás A tobakbőrökhöz való kis állatok vágásáról, bőrük fejtéséről és tartósításáról Veszprémben nem sikerült régi hiteles adatokat kapnom. Valószínűleg nem történt ez itt, már a múlt század elején sem másként, mint ahogyan 1942-ben az erdélyi mészárosoktól, tímároktól meg szűcsöktől hallottam és részben láttam is. 48 A kecskét, juhot, és a birkát amikor „ölték", régebben nem „húzták fel", többnyire lefektették a földre, lábuk közé hanyatt, megfogták két hátsó lábát és átszúrták a nyakát. Vagy féloldalt fektették, rátették a térdüket és így vágták le. Miután kifolyt, „kipuskált" a vére, még a földön végighasították a bőrét mind a négy lábon hosszában. Majd lebontották a lábakról, de a térdtől lefelé rajtuk hagyták. Ezután végighasították a hasán, egészen a hátsó részéig és lefejtették „szalonnás szügyét", mert az hozzátapad a bőréhez. Ha már a hasról is leszedték a bőrt, felakasztották. Csináltak egy akasztót fából. A közepén kötelet fűztek át és ráfüggesztették a két hátsó lábán. Amikor fel volt akasztva, elkezdték „dunszolni". Ökleiket a bőr alá tették, úgy fejtették le a bőrt. (9. kép). A fejről fülével együtt, mert a fülön volt a tulajdonjegy, késsel vették le. Szarvát a fejen hagyták. A bárányt elejétől végig, egy pecekre és istrángra akasztva nyúzták. Többnyire így is szúrták le. Bőrét nem hasították végig a mellén. Kifordítva teljesen levették a fejével, mindenével együtt. „Tömlőre nyúzták", Ily módon egybe maradt a bőre és már csak a szűcs, vagy a tímár vágta végig a hasán a készítés elején. Tömlőre nyúzták a „gyenge juhot" is. A dunszolás és a tömlőre nyúzás megóvta a bőrt a késsel való bevágásoktól. A falusi ember ugyanis „késsel vagdosta a bőrt" és ezzel „vakmetszéseket" csinált rajta. 49 Voltak Erdélyben mészárosok, akik a bőr megóvása érdekében a bárányt és a gyenge juhot úgy nyúzták tömlőre, hogy kihasították az állat hátsó lábát és az így keletkezett résen vastag szalmaszálon át levegőt fújtak a bőr alá. Addig fújták mintegy öt percig egyfolytában, amíg tele lett levegővel. Ily módon a bőrt könnyen, minden károsodás nélkül lehúzhatták. A levegő befúvásával nyúzott bőrökön rendszerint semmi hús sem maradt. 50 A tömlőre nyúzott bőröknek meg volt az az előnyük is, hogy könnyebben és jobban tartósíthatták, amíg készítésre a tímárhoz nem kerültek. 9. Nyúzás „dunszolással". (Erdély) 9. Abziehen der Felle „mit der Faust" (Siebenbürgen). 9. Dépouillage «aux poings serrés» (Transylvanie). 9. Обдирание (снятие) шкуры при помощи кулаков. (Трансильвания) A nagyobb állatok vastagabb bőreit többnyire besózták és megfelelően „összegyöngyölve" hűvös helyen, pincében tartották. Itt két, három hétig is elálltak a „pállás, nyüvesedés" veszélye nélkül. Ekkor azonban már el kellett vinni a tímárhoz, ha nem akarták, hogy károsodás érje. A kisebb állatok vékony bőreit nem sózták, hanem szárították. Tapasztalatból tudták, hogy a frissen fejtett, ún. „zöld" bőrök közül a vékonyak tartósításának a szárítás a legmegfelelőbb módja. Nemcsak azért, mert tartósításukat (a bőrkémia mai nyelvén: a baktériumok képződését és növekedését előmozdító nedvességtartalom csökkentését 70%-ról 12— 20%-ra) 51 szárítással, minden szer (só) használata nélkül, olcsóbban és viszonylag gyorsabban érhetik el, hanem, mert a só árt is a juh-, birka- és báránybőrök értékes gyapjának. 52 A szárítás azonban nagyon gondos munkát igényelt. Minél előbb, a nyúzás után legalább 24 órával, meg kellett kezdeni, mert ekkor már megindult a baktériumképződés, Ambrus Árpád kidéi mészáros szavai szerint „erjedésnek" indult, büdösödött a bőr. Sokfelé szabadban, a ház körül, kerítésen, faágon szárítottak. Itt azonban váratlan eső érhette a bőröket; a nap közvetlen heve, a hirtelen feltámadó szél is veszélyeztette alapos és egyenletes száradásukat. Ezért aki csak tehette, nyitott padláson szárított, ahol a bőrök védve voltak esőtől, naptól és egyenletes, lassú szél járta, fújta őket, ha „kipeckelve" felkerültek a gerendára. A kipeckelés, tulajdonképpen a bőrök ráncmentes kifeszítése, szintén az alapos, egyenletes szárítás érdekében történt. Kis ágakat tördeltek olyan hosszúra, amennyire a bőr megfelelő része kinyúlik 53 és kifeszítették velük a „dunszolva" nyúzott kecske-, juh- és birkabőröket a négy lábon térdeknél, meg a fejen. A hátsó széles rész kipeckelésére nem volt szükség, mert a padlás gerendája tartotta kifeszítve, amelyre a két hátsó láb „csuklója" közt felakasztották. 13 193
