A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)

Nagy László: A veszprémi tobakok

könnyűt, talpbőrnek, bocskornak felső és bélésbőrnek egy­aránt. Ezért tímárnak (ami alatt inkább a nehezebb és vasta­gabb bőrök készítőjét, mint általában bőrkészítőt értettek) mondták magukat akkor is, ha kordoványt és szattyánt készí­tettek. Emellett mesterségükben a céhes ipar primitív eljárásai keveredtek a modern bőrgyártás módszereivel. De még ilyen körülmények között is kielemezhető volt be­lőlük az egykori veszprémi, csupán finom és könnyű kordo­vány- meg szattyánbőrt készítő tobakmesterség munkafolya­matának sok részlete és szerszáma: amiről Hollósy István beszélt, amit a veszprémi és a fehérvári tobakcéh (kutatásai­mat időközben erre is kiterjesztettem) emlékein levő ábrázo­lások és ez egykorú levéltári források örökítettek meg. 23 A veszprémi tobakmesterség rekonstruálásához elsősorban ezeket a veszprémi anyaggal „hitelesíthető" bulgáriai és er­délyi adatokat használtam fel, fényképeztem és írtam le rész­letesen. Nem mellőzhettem azonban a kétségeket sem. Azo­kat, amelyek a veszprémi forrásokban nem szerepelnek ugyan, de a meghallgatott balkáni és erdélyi mesterek állítása szerint bizonyos korszakokban és műhelyekben hozzátartozhattak a „tobakok", illetve a kordoványosok és szattyánosok mester­ségéhez is. Ugyanez az elv vezetett a hazai és külföldi iroda­lom megfelelő anyagának felhasználásában. 2. A NYERSBŐRÖK a) Tobak nyersbőrfajták, készítmények és felhasználásuk A veszprémi tobakok Hollósy István és a rendelkezésünkre álló levéltári adatok szerint 24 főként a kecske, a birka, a juh és a bárány nyers bőreit készítették ki ; a kecskebőrt viszony­lag vastagabb és nehezebb kordoványbőrré, a birka-, a juh-, meg báránybőröket vékonyabb és könnyebb szattyánná és irhává. 25 A kordoványt a csizmadiák és a német vargák használták felső bőrnek csizmákhoz, topánkákhoz, cipellőkhöz, papu­csokhoz; a szattyánt szintén felső bőrnek könnyebb, főként asszonyoknak való csizmákhoz, ugyancsak kisebb lábbelik­hez, de leginkább mindenféle bélésnek. Lehet, hogy a tobak­készítmények a német nyeregjártókhoz is eljutottak, akik szé­keket, kanapékat, párnákat borítottak velük. 26 Talán vékony színes szattyánjaikat irhaként, mint az erdélyi a veszprémi szű­csök is felhasználták bőrruhák díszítéséhez, ha a megrendelő a tobakoktól már kikészítve vitte hozzájuk. 27 Áruikat a könyv­kötők is vásárolhatták könyvtáblákhoz Hollósy István szerint a veszprémi tobakok kutyabőröket is készítettek. Kutyabőröket dolgoztak fel egyébként Bulgáriá­ban, Erdélyben és sokfelé másutt is, főként kecskebőr helyett, mert a kutyabőr rostszerkezete meg barkaképe a kecskebőré­hez hasonló, 28 ezért a csizma-, 29 vagy cipő felsőbőrnek 30 való kordoványt pótolhatta. Bélésbőrnek kevésbé volt alkal­mas. 31 A veszprémi levéltári források között azonban nem sze­repel. Nyilván csak alkalmi készítmény nyersanyaga volt. b) Kordoványnak való kecskebőrök A kordovány készítéséhez való kecskebőröket, amíg Veszprém környékén volt kecsketenyésztés, a mészárosoktól és a tenyésztőktől vették. Amikor azonban a 18. század végére Veszprém vidékén is megfogyatkoztak a kecskék, kénytelenek voltak bánáti meg szlavóniai bőröket Eszéken, Pesten „s más messze való helységekben" vásárolni. 32 E beszerzési nehézségek természetszerűleg a bőrök drágu­lását idézték elő. A „közönséges kecskebőr párja" 1778-ban még 30 garas volt; 1793-ban, amikor már főként bánáti és szlavóniai bőrt dolgoztak fel, 2 Ft 15 garas. A kecskebőrök árának e nagyarányú emelkedése tehát 1778 és 1793 között történt. Ekkor egyébként általános a drágulási folyamat min­denféle bőrben. Emelkedett a birkabőrök ára is, de koránt­sem olyan mértékben, mint a kecskéké. 1778-ban az „öreg birka bőrének párja" 1—15 garas, 1793-ban 26 garas. 33 Legtöbb pénzbe az elsőrendű kordovány készítésre külö­nösen alkalmas „öreg bak" bőre került. Általában minél nagyobb volt a kecske, bőre kordovány készítésre úgy látszik annál megfelelőbb, de természetesen drágább is. Ezt tanúsítja a Veszprém megyére is irányadó 1794-es Tolna megyei limi­táció, 34 eszerint „egy öreg bak kecske bőre" 1 Ft 50 garas (általában) „öreg kecske bőre" 1 Ft — két esztendősé - Ft 60 garas egy esztendősé - Ft 40 garas A tobakok kecskebőr beszerzési gondjait az is növelte, hogy leggyakoribb vevőik a csizmadiák éppen az „öreg" bakkecske bőréből készült legjobb minőségű kordoványt keresték, mert ebből varrták az „úri embernek való" díszes csizmákat. A legszebbeket „török kordoványból", arany, ezüst, vagy selyem zsinórra, meg rózsára. 35 Ez a „török kor­dovány" import bőr volt. A veszprémi tobakok céhirataiban és limitációiban török módra készített bőrök nem szerepel­nek. 36 De a „tobak kordoványt" is méltónak találták a csizmadi­ák arra, hogy a belőle varrott csizmát selyem zsinórral ékesít­sék. 37 Bizonyára a legjobb feketére, pirosra, vagy sárgára festett, meg fényezett bőröket válogatták ki hozzá. 38 Ezért bármilyen nehéz is lett a kecskebőrök beszerzése és bármilyen drága, a veszprémi tobakok továbbra is a kordo­ványt tekintették főterméküknek. Erre fordították a legna­gyobb gondot, ennek készítését tartották mesterségbeli tu­dásuk próbájának. Remekmunkának kordovány készítését írta elő a céh. 1791—1804-ig csupán „egy pár sárga, egy pár piros és egy pár fekete kordovány" remek szerepel a jegyzőkönyvekben. 1805—1815-ig nem találtunk remekre adatot. Az 1816—1821­ig bejegyzett „két sárga és négy fekete bőrökből" álló remek­munkák, összesen még mindig hat darab, valószínűleg szintén kordoványra vonatkoznak. 39 Voltak „kordoványosok", ha nem is Veszprémben és a megyében, akik csak kordoványbőr készítésre specializálód­tak. 40 De a veszprémi tobakokra, legalábbis a 18. században és a 19. század elején, éppen az jellemző, hogy kordovány mel­lett szattyánt is készítettek. c) Szattyánnak való juh-, birka- és báránybőrök A kordoványnál vékonyabb és puhább szattyánnak való juh-, birka- és báránybőrök közül a racka juhét értékesebbnek tartották a merinóinál. Tapasztalatból tudhatták, hogy a dur­vább szőrű racka bőre viszonylag erősebb és szívósabb, mint a finom selymes gyapjút viselő merinóié. Sőt, kecskebőr híján a racka bőréből nemegyszer kordoványnak minősíthető bőrt is készítettek. 41 Ezért volt számukra legbecsesebb, ha drá­gább is, az „öreg juh" bőre. Ebből készülhetett főként az erő­sebb férfi lábbelikhez, míg a gyengébb és a fiatalabb juh, kü­lönösen a merinói bőréből inkább az asszonyi csizmákhoz, papucsokhoz való szattyán, a bárányéból és bizonyára a kecs­kegidáéból is a bélés, meg az irha. A 18. század végi és a 19. század eleji céhiratokban és limi­tációkban a rackát „magyar juhnak", vagy csak általában „juhnak" nevezték, a merinóit „birkának". E megkülönböz­tető, — egyébként országosan elterjedt — névhasználat 42 ak­kor keletkezhetett, amikor hazánkban is megindult már a na­gyobb és finomabb gyapjúhozam érdekében a juhállomány nemesítése és a merinó bőre eljutott a tobakokhoz, meg szaty­tyánosokhoz is. 43 Főként a nyírott juhok és birkák bőreit vásárolták, mert bizonyára ismerték előnyeit. Tapasztalhatták, hogy nyírása után az állat bőre átveszi a szőr, illetve a gyapjú szervezetvédő szerepét és megerősödik. 44 De a tehetősebbek szívesen vették a gyapjas bőröket is. Arra számítottak, hogy ha készítés közben ügyelnek kezelésükre és mesterségük e melléktermé­két, akárcsak a kecskeszőrt, jól értékesíthetik a szőrt, gyapjút feldolgozó csapóknál, süvegeseknél, kalaposoknál, gombkö­tőknél, tarisznyásoknál, még nagyobb haszonra tehetnek szert. Ezért gyapjas bőrt vásároltak akkor is, ha ára duplája, sőt többszöröse volt a nyírottnak. Az elmondottak igazolására ismét az 1794-es limitációt idézem. Ebben „az egy évnél fiatalabb juhnak, meg birkának 192

Next

/
Oldalképek
Tartalom