A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. (Veszprém, 1971)
Nagy László: A veszprémi tobakok
könnyűt, talpbőrnek, bocskornak felső és bélésbőrnek egyaránt. Ezért tímárnak (ami alatt inkább a nehezebb és vastagabb bőrök készítőjét, mint általában bőrkészítőt értettek) mondták magukat akkor is, ha kordoványt és szattyánt készítettek. Emellett mesterségükben a céhes ipar primitív eljárásai keveredtek a modern bőrgyártás módszereivel. De még ilyen körülmények között is kielemezhető volt belőlük az egykori veszprémi, csupán finom és könnyű kordovány- meg szattyánbőrt készítő tobakmesterség munkafolyamatának sok részlete és szerszáma: amiről Hollósy István beszélt, amit a veszprémi és a fehérvári tobakcéh (kutatásaimat időközben erre is kiterjesztettem) emlékein levő ábrázolások és ez egykorú levéltári források örökítettek meg. 23 A veszprémi tobakmesterség rekonstruálásához elsősorban ezeket a veszprémi anyaggal „hitelesíthető" bulgáriai és erdélyi adatokat használtam fel, fényképeztem és írtam le részletesen. Nem mellőzhettem azonban a kétségeket sem. Azokat, amelyek a veszprémi forrásokban nem szerepelnek ugyan, de a meghallgatott balkáni és erdélyi mesterek állítása szerint bizonyos korszakokban és műhelyekben hozzátartozhattak a „tobakok", illetve a kordoványosok és szattyánosok mesterségéhez is. Ugyanez az elv vezetett a hazai és külföldi irodalom megfelelő anyagának felhasználásában. 2. A NYERSBŐRÖK a) Tobak nyersbőrfajták, készítmények és felhasználásuk A veszprémi tobakok Hollósy István és a rendelkezésünkre álló levéltári adatok szerint 24 főként a kecske, a birka, a juh és a bárány nyers bőreit készítették ki ; a kecskebőrt viszonylag vastagabb és nehezebb kordoványbőrré, a birka-, a juh-, meg báránybőröket vékonyabb és könnyebb szattyánná és irhává. 25 A kordoványt a csizmadiák és a német vargák használták felső bőrnek csizmákhoz, topánkákhoz, cipellőkhöz, papucsokhoz; a szattyánt szintén felső bőrnek könnyebb, főként asszonyoknak való csizmákhoz, ugyancsak kisebb lábbelikhez, de leginkább mindenféle bélésnek. Lehet, hogy a tobakkészítmények a német nyeregjártókhoz is eljutottak, akik székeket, kanapékat, párnákat borítottak velük. 26 Talán vékony színes szattyánjaikat irhaként, mint az erdélyi a veszprémi szűcsök is felhasználták bőrruhák díszítéséhez, ha a megrendelő a tobakoktól már kikészítve vitte hozzájuk. 27 Áruikat a könyvkötők is vásárolhatták könyvtáblákhoz Hollósy István szerint a veszprémi tobakok kutyabőröket is készítettek. Kutyabőröket dolgoztak fel egyébként Bulgáriában, Erdélyben és sokfelé másutt is, főként kecskebőr helyett, mert a kutyabőr rostszerkezete meg barkaképe a kecskebőréhez hasonló, 28 ezért a csizma-, 29 vagy cipő felsőbőrnek 30 való kordoványt pótolhatta. Bélésbőrnek kevésbé volt alkalmas. 31 A veszprémi levéltári források között azonban nem szerepel. Nyilván csak alkalmi készítmény nyersanyaga volt. b) Kordoványnak való kecskebőrök A kordovány készítéséhez való kecskebőröket, amíg Veszprém környékén volt kecsketenyésztés, a mészárosoktól és a tenyésztőktől vették. Amikor azonban a 18. század végére Veszprém vidékén is megfogyatkoztak a kecskék, kénytelenek voltak bánáti meg szlavóniai bőröket Eszéken, Pesten „s más messze való helységekben" vásárolni. 32 E beszerzési nehézségek természetszerűleg a bőrök drágulását idézték elő. A „közönséges kecskebőr párja" 1778-ban még 30 garas volt; 1793-ban, amikor már főként bánáti és szlavóniai bőrt dolgoztak fel, 2 Ft 15 garas. A kecskebőrök árának e nagyarányú emelkedése tehát 1778 és 1793 között történt. Ekkor egyébként általános a drágulási folyamat mindenféle bőrben. Emelkedett a birkabőrök ára is, de korántsem olyan mértékben, mint a kecskéké. 1778-ban az „öreg birka bőrének párja" 1—15 garas, 1793-ban 26 garas. 33 Legtöbb pénzbe az elsőrendű kordovány készítésre különösen alkalmas „öreg bak" bőre került. Általában minél nagyobb volt a kecske, bőre kordovány készítésre úgy látszik annál megfelelőbb, de természetesen drágább is. Ezt tanúsítja a Veszprém megyére is irányadó 1794-es Tolna megyei limitáció, 34 eszerint „egy öreg bak kecske bőre" 1 Ft 50 garas (általában) „öreg kecske bőre" 1 Ft — két esztendősé - Ft 60 garas egy esztendősé - Ft 40 garas A tobakok kecskebőr beszerzési gondjait az is növelte, hogy leggyakoribb vevőik a csizmadiák éppen az „öreg" bakkecske bőréből készült legjobb minőségű kordoványt keresték, mert ebből varrták az „úri embernek való" díszes csizmákat. A legszebbeket „török kordoványból", arany, ezüst, vagy selyem zsinórra, meg rózsára. 35 Ez a „török kordovány" import bőr volt. A veszprémi tobakok céhirataiban és limitációiban török módra készített bőrök nem szerepelnek. 36 De a „tobak kordoványt" is méltónak találták a csizmadiák arra, hogy a belőle varrott csizmát selyem zsinórral ékesítsék. 37 Bizonyára a legjobb feketére, pirosra, vagy sárgára festett, meg fényezett bőröket válogatták ki hozzá. 38 Ezért bármilyen nehéz is lett a kecskebőrök beszerzése és bármilyen drága, a veszprémi tobakok továbbra is a kordoványt tekintették főterméküknek. Erre fordították a legnagyobb gondot, ennek készítését tartották mesterségbeli tudásuk próbájának. Remekmunkának kordovány készítését írta elő a céh. 1791—1804-ig csupán „egy pár sárga, egy pár piros és egy pár fekete kordovány" remek szerepel a jegyzőkönyvekben. 1805—1815-ig nem találtunk remekre adatot. Az 1816—1821ig bejegyzett „két sárga és négy fekete bőrökből" álló remekmunkák, összesen még mindig hat darab, valószínűleg szintén kordoványra vonatkoznak. 39 Voltak „kordoványosok", ha nem is Veszprémben és a megyében, akik csak kordoványbőr készítésre specializálódtak. 40 De a veszprémi tobakokra, legalábbis a 18. században és a 19. század elején, éppen az jellemző, hogy kordovány mellett szattyánt is készítettek. c) Szattyánnak való juh-, birka- és báránybőrök A kordoványnál vékonyabb és puhább szattyánnak való juh-, birka- és báránybőrök közül a racka juhét értékesebbnek tartották a merinóinál. Tapasztalatból tudhatták, hogy a durvább szőrű racka bőre viszonylag erősebb és szívósabb, mint a finom selymes gyapjút viselő merinóié. Sőt, kecskebőr híján a racka bőréből nemegyszer kordoványnak minősíthető bőrt is készítettek. 41 Ezért volt számukra legbecsesebb, ha drágább is, az „öreg juh" bőre. Ebből készülhetett főként az erősebb férfi lábbelikhez, míg a gyengébb és a fiatalabb juh, különösen a merinói bőréből inkább az asszonyi csizmákhoz, papucsokhoz való szattyán, a bárányéból és bizonyára a kecskegidáéból is a bélés, meg az irha. A 18. század végi és a 19. század eleji céhiratokban és limitációkban a rackát „magyar juhnak", vagy csak általában „juhnak" nevezték, a merinóit „birkának". E megkülönböztető, — egyébként országosan elterjedt — névhasználat 42 akkor keletkezhetett, amikor hazánkban is megindult már a nagyobb és finomabb gyapjúhozam érdekében a juhállomány nemesítése és a merinó bőre eljutott a tobakokhoz, meg szatytyánosokhoz is. 43 Főként a nyírott juhok és birkák bőreit vásárolták, mert bizonyára ismerték előnyeit. Tapasztalhatták, hogy nyírása után az állat bőre átveszi a szőr, illetve a gyapjú szervezetvédő szerepét és megerősödik. 44 De a tehetősebbek szívesen vették a gyapjas bőröket is. Arra számítottak, hogy ha készítés közben ügyelnek kezelésükre és mesterségük e melléktermékét, akárcsak a kecskeszőrt, jól értékesíthetik a szőrt, gyapjút feldolgozó csapóknál, süvegeseknél, kalaposoknál, gombkötőknél, tarisznyásoknál, még nagyobb haszonra tehetnek szert. Ezért gyapjas bőrt vásároltak akkor is, ha ára duplája, sőt többszöröse volt a nyírottnak. Az elmondottak igazolására ismét az 1794-es limitációt idézem. Ebben „az egy évnél fiatalabb juhnak, meg birkának 192