A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Veszprém, 1970)

Berta István: Egy mesterember életútja. Budai József pápai ácsmester emlékkönyve

régi megbízható, hü embereit (ácsok) Kerekes János munk/a/ v/állalóval/ együtt. Kerekes János nekem egy elhalt kis testvérem után kereszt apám is volt. Annyira otthol volt az ács ipar terén, hogy hozzá hasonló képzett ember nem volt hamarosan, de sok gyereke volt, és meglehetősen iszákos. Dacára annak, hogy már nagy gyermekei voltak, Miska, Józsi, Jancsi már ácssegédek, de állandóan a nyomorúsággal küzdött. És mindig ezen szegény ember nyomorúságát használta ki Fa Mihály az ácssegédek ellen. Ugyanis az összes ácsmesterek kizárták mindazon segédeket, akik nem akartak újra dolgozni szerződés nélkül. Most elemembe jöttem én is. Mint vez/etőségi/ tag apám iparával és nevében éjjel nappal úton voltam a vidéken. Nem ismertem fáradtságot, sem más akadályt vállalkozó utániban. Csóton, Vanyolán, Nyőgéren, Vaszaron, helyben annyi munkát /szereztem/, hogy apámnak 15—20 ember dolgozott a kizárás tartama alatt. A cél az volt, minnél kevesebb munkás legyen kénytelen várakozni. Továbbá lehetőleg mindig azokat vittük munkába, akik leginkább rá voltak utalva, és kiktől leginkább féltettük mozgalmunk sikerét. El voltunk tökélve, hogy mivel éhséggel akarnak levenni bennünket, megfizetjük munkaadóinak kapzsiságuk jutalmát. A fontos az, hogy a kizárás az ácssegédek teljes diadalával végződött, és köv/eteléseinket/ minden téren elismerték. Ezen harc alatt ért az első csalódásom, tudniillik a kizárás 10-ik hetében már a központ is folyósított az ellenállási alapból segélyeket hozzánk. Én mint titkár kaptam meg márc/ius/ 19-én az első összeget, annak szétosztásra való utasításával együtt déli 12 órakor. Szaladtam az akkori vezetőséghez, köztük Német Ferenc (Mendöl) és Gróf János, kiknek azonnal elszámoltam, és kiosztás miatt átadtam a kapott összeget. Magam pedig siettem a vasútra, mert vidéki munkát akartam vállalni, másnap vasárnap lévén, kettőt pedig már át akartam adni készen. Nyugodtan végeztem dolgomat, semmi olyat nem tapasztaltam, mi nyugtalanított volna. Vasárnap a déli vonattal érkeztem haza. Első utam a munkásotthon volt. Érdeklődésemre bemutatták a segélykiosztási jegyzéket, rendben volt, nem sok volt, de a legnagyobb méregfogát néhány családos társunk szegénységének kihúzta. Dolgom végezte után haza megyek ebédelni, búcsút veszek oszt/ályos/ társaimtól, és tudatom velük, hogy a jövő hetekben még több emberre is lesz szükség, s eltávoztam. Kapun kilépve hozzám szegődött egyik tanonc kori kollégám, Molnár Feri. Ügyes és jó fiú volt, azonban csak magának szeretett élni. Beszélgetve tartottunk együtt a női kórházig, itt elvált utunk, s akkor mondja nekem; igazán Józska milyen emberek vannak! azt mondták az egyletben, hogy te vettél fel pénzt, és nem osztottad ki az ácsok között. Gondtalanul elnevettem magamat és mondottam: te csacsi tegnap délben vettem fel ezen összeget posta ut/alvány/ szerint, és azonnal átadtam elosztás miatt a vezetőségnek, íme itt van az átvételi elismervény, amit kaptam, és itt van a jegyzék, kiknek a bizottság kiosztotta a kérdéses összeget. Mindent bemutatok neki, és legjobb hangulatban elváltunk. Még mindig ment voltam minden gyanútól. Este mert borivó nem voltam, elmentem a Graf kávéházba vasárnapi szokás szerint. Amikor a régi ismerős, kőműves munkás társaimhoz telepszem, hogy napi eseményeket megvitassuk, egyikük bizalmasan megkérdi tőlem, mi igaz abból; s ugyanazt mondja, mint délben Molnár Feri. De már egyik legjobb ismerős elvtársam felugrik, hogy nem szív egy levegőt olyannal, ki munkás társai pénzét elvitte. Meg voltam semmisítve, szemem, szám elállt ijedtemben. Végre magamhoz jöttem, de szégyenemben alig találtam magamra. Felszólítom őket. Elvtársak nem tudom tudják-e mit müveitek most önök velem szemben, olyan vádat hangoztattak, amit rendes viszonyok között a bíróságnál intéznék el magukkal szemben, azonban csak arra kérem magukat, a legközelebbi taggyűlésünkre meg lesznek híva, és ott mondják el vádjaikat szaktársaim előtt, de ha becsületes munkásoknak tartják magukat, ugyanitt tanúsítani fogják, hogy kitől hallották ezen állítást és milyen formában. Teljesen jóhiszemű emberek voltak, és készséggel megígérték. Másnap bementem a csoportba, és kértem felmentésemet a titkárság alól. I. Másodszor taggyűlést kértem összehívni, mely tudomásul vegye lemondásomat II. Ugyanezen taggyűlés, vagy az általa kinevezett bizottság vizsgálja meg és állapítsa meg, kezeltem-e és milyen pénzt hűtlenül III. Ha nem, honnan és milyen célból és kik terjesztik rám a fenti megbecstelenítő koholmányt IV. Amennyiben a rágalmazót kitudják, teljes elégtételt kértem. Nem kívántam semmi mást, mint, hogy a szaklapban ő maga jelentse be jó vagy rosszhiszemű híresztelését. A kért taggyűlés meg lett tartva, azonban a költemény szerzőjét nem sikerült kitudni. Március utolsó szombatján megtörtént a megegyezés a mesterekkel, ezután kérte a vezetőség újabb taggyűlésen, hogy jelentkezzék az illető, ha más tévesztette is meg. Hiába, leginkább Molnár Feri barátom lett megnevezve, akitől hallották az idegen szakmabeliek. De ő maga azt állította, ő is úgy hallotta mástól. Ez a vezetőség lemondott és indokolta, hogy egyik szakt/árs/ sem engedheti meg, hogy tőle gazdátlanul olyat vegyenek el, ami csak egyszer lehet (becsület munkatársaival szemben). Azonnal amint megérkezett a központhoz a jelentés, leutazott Pápára Bárdos Ferenc akkori közp/onti/ titkár, utána egy hétre Веке Miklós akkori közp/onti/ elnök. De a koholmány értelmi szerzőjét nem sikerült kitudni. Végre a vezetőséget nekik sikerült újra megalakítani, azonban én már határozottan kijelentettem, mint tag mindenkor az elsők közt leszek, de nem tudnék oly társak közt vez/etőségi/ tag lenni, kik vénasszony szokás szerint mindenkit megrágalmaznak, hogy aztán ha melegire kerül a sor, letagadják. Igaz, hogy nevezett időben még fizette Kerekes Mihály szaktársam azon összeget, mit évekkel előbb az első ács csoport tagdíjából eltulajdonított, amiért ő ki lett zárva az egyesületből. Most már nem törekedtem szónok lenni, rendesen megtettem szakt/ársi/ kötelességemet, de már óvakodtam oszt/ályos/ társaimtól, mert láttam, hogy ez egy tömeg, ki máma felemel nekünk adja szívét, lelkét, csak azért, hogy holnap annál mélyebbre dobjon bennünket, habár ő maga is elbukik utánunk. Nem éreztem magam itthon jól, tehát dacára, hogy apámnak volt elég munkája, ha nem volt teremtettünk, aug/usztus/ hóban apám minden kérése ellenére felmentem Pestre dolgozni. A Velisch cégnél azonnal munkába is álltam. Bejárogattam a szakegyesületbe, megpróbáltam Веке és Bárdos rábeszélésére, hogy talán visszakapom régi törekvésemet. Hiába, itt sem ment, most már előfordult, hogy biz/alom/ ért. Kezdtem a régi módi szerint a bizakodást és lelkesedést, de nem ment. Mindig fejemben járt, akkor vágtak földhöz, mikor legbiztosabbnak éreztem magamat. Hamar felismerték a központnál is, hogy egyelőre még nem kezdhetek semmit, de magam is. Azonban azon reményben, hogy elpárolog tőlem, annak tudata, ami történt, és ismét a köz embere leszek, mindenképp igyekeztek megbecsülni, egyébként magam is akartam viszonozni jóindulatukat. Történt, hogy egy alkalommal (Ludovika utcában laktam Hakfelner Ferencéknél), hogy barátom és szobatársam, Feldman Feri ácssegéddel vasárnap este sötéttel találkoztam az Óriás utcában. Hóna alatt könyveket szorongat. Meglepődtem, mert sohasem tudtam, hogy ő vasárnap merre jár, és estélyenként ha faggattam, kitért a válasz elől. Azonnal szemrehányást tettem neki, hogy nem visz engem magával, pedig szeretek én is látni és tanulni. Ekkor vallotta be, hogy magán úton ácsm/esteri/ vizsgára készül. Fritz Ede ácsm/esternél/, és könyörgött, hogy ne adjam tovább, mert akkor neki a munkáról el kell tűnnie. Megígértem, de megkértem, csinálja meg az utat, hogy én is vele mehessek. így esett azután, hogy én nappal dolgoztam, és este Fritz Edéhez jártam tanulni, aki engem két félévben az ácsmesteri vizsgára előkészített. Azonban neki megvolt a jóakarata, hogy akár tíz évig is tanulhatunk, azonban a vizsgára még nem ereszt bennünket. Erre aztán én 1908 telén végleg megjöttem, és a hátralevő tanulmányaimat 1910-ig befejeztem, és okt. 10-én Veszprémben le is vizsgáztam szerencsésen. Itt megemlékezem tanonc kori barátaimról. Gál József helybeli napsz/ámos/ ember fia, derék erős fiú volt, a legteljesebb erős emberek közé sorolható, kedves, szelíd és jó barát, kivel nem lehetett volna senkinek sem összeveszni. Horvát László Salamon községi származás. Atléta termettel egy csupa izom ember, mindenkit 14 209