A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Veszprém, 1968)

Papp Jenő: A Bakony-hegység állatföldrajzi viszonyai

egyik optimális szakaszával, az adriai-tengerparttal (PAPP 1963:294). Osmia pilicornis SMITH (Megachilidae). — Ennek a ritka Qsmia-fajnak eddig csak a nőstényéit találtaik a Kárpát-medencében, összesen 8 lelőhelyen (II/ 1: Csesznek, Gézaháza, Hárskút, Márkó — II/2: Rimaszombat — III 3 : Boksánbánya — III/4: Nyírmező — VI/1: Mecseik-hegység: Remeteárok). MÓCZÁR L. szerint (1957:182) sztenök-hiilofil, magam inkább euryök-hilofil fajinak tartóim. Euryök, azaz tág tűrőképessége mellett szód az, hogy a hűvös-nedves észak-európai területeken kívül hazánk középhegységeiben is számára kedvező környezetben érzi magát. Míg Észak-Európában és Közép-Európa északi felében gyakori, addig Közép-Európa déli felében (pl. a Kárpát-medencében) ritka. Lényegében tehát Közép-Európába benyomult észak-európai faj. Feltehetően ilyen meggondolás alapján tartja STOECKHERT (1933:207) jégkorszaki reliktum-fajnak, ill. boreo-alpesi elterjedésűnek („Sie ist ein Glazialrelikt und als solches ein echtes Waldtier"). A megállapításhoz annyi kívánkozik hozzá, hogy a Kárpát-medence középhegységeiben (így a Bakonyban is) valószínűleg a jégkorszakot követő fenyő-nyír kor idején volt általánosan elterjedve ez a faj. Azóta (mintegy 15—20 ezer éve) legfeljebb meggyérültek a középhegységeinkben élő populációi) a felmelegedés miatt korlátozódtak azok a helyek, ahol megtalálja kedvező életfeltételeit), de éppen nagyfokú tűrőképessége miatt nem pusztult ki. Három bakonyi lelőhelye közül kettő az Északi-Bakonyba (Csesznek, Hárskút), míg egy a Déli-Bakonyba (Márkó) esik, valamennyi helyen pedig májusban gyűjtötték. Az Északi-Bakony ismét kitűnik azzal (ahol várható még a faj újabb előkerülése), hogy észak-európai (boreo-alpesi) színező elem találja meg benne megélhetését. A déli-bakonyi Márkó lelőhely pedig arra utal, hogy nem kizárólag az Északi-Bakonyban élnek északeurópai (euryök-hilofil) elemek (PAPP 1963:295). N europteroidea — Recésszárnyúak A tág értelemben vett recésszárnyúak kutatása nemcsak hazánkban, de Európaszerte elmaradt a többi rovarcsoporthoz képest. A Magyarország Állatvilága sorozatban ugyan megjelent az idevágó kötet (STEINMANN 1967), tehát megtörtént hazánk recésszárnyúinak az alapvetése — mégis inkább a további faunisztikai kutatások elindítójának tekintjük a művet. A három bakonyi színező elemet a szóbanforgó kötet alapján szer epeit etjük. Hemerobius fenestratus TJED. (Neuroptera: Hemerobiidae). — Ennek a ritka levéltetvésző fátyolka fajnak az areálja Közép- és Észak-Európára (Magyarország, Csehszlovákia, Németország, Dánia és Skandinávia) terjed ki. Hazánkban eddig Zircen (II 1) Sopronban (V 2) találták. Zirc környékén (ÉszakiBakony) 1963 augusztus végén Steinmann lámpázott egy példányt (aimit a budapesti Természettudományi Múzeum őriz). „Nagyobb összefüggő erdők lakója, VI—VIII. hónapokban repül" (STEINMANN 1967: 147—148). Inocella crassicornis SCHN. (Raphidioptera: Inocéllidae). — „Közép-európai faj, amely hazánkból néhány példányban több helyről előkerült. Elsősorban domb- és hegyvidéki erdők lakója, bokrokon, lombokon, főként vadrózsán él; június és július hónapokban repül. Ritka." (STEINMANN 1967:38—39). A Bakonyiban Palióznak környékén (Balaton-felvidék) gyűjtött NÓVÁK 1 példányt 1961 június végén, lámpázásisal. Chrysopa dorsalis BURM. (Neuroptera: Chrysopidae). — Ezt a közép-európai fátyolka-félét hazánkban először a fenyőfői ősf enyvesben (Festuco-Pinetum) lámpázással gyűjtötte TALLÓS PÁL (1956 augusztus 25, 2 példány). Majd az 1962—63. évi országos fénycsapdázáskor újabb három lelőhelyét ismertük meg az Eüpannonicum-ban (Kelebia, Szarvas, Tompa). STEINMANN szerint (1967:135) „Magyarországról homokos talajú fenyvesekből május és június hónapokban került elő. Ritka." Hazánkon (ill. a Kárpát-medencén) kívül a legközelebbi ismert lelőhelye Frankfurt a. Main (Nyugat-Németország). Lepidoptera — Lepkék A rovarok legismertebb és legnépszerűbb csoportja a lepkék — mégis az utóbbi másfél évtized vizsgálataitól eltekintve, alig kutatták őket a Bakonyban. Az 1940-es évek első felében jelent meg a Tihanyi-félsziget lepke-faunájáról két közlemény (GRAESER—SZENTIVÁNY 1940, SZENT-IVÁNY 1943). Közbevetőleg kívánkozik ide, hogy ez a két munka, továbbá Székessy tihanyi bogárfauna alapvetése az. mely a két világháború közti időben a Bakony résztájának egy-egy rovar-csoportját önállóan ismertette. Tulajdonképpen lepkészeti irodalmunkban csak szórványosan akadunk bakonyi adatokra. Meg kell állapítanunk, hogy lepkészeinik a múltban meglehetősen nagy érdektelenséget tanúsítottak a Bakony iránt. Mai, előrehaladottabb ismereteink fényében még inkább érthetetlen ez az érdektelenség, hiszen az elmúlt években több újdonság derült ki a Bakony lepkefaunájáról. Általános rovartani szempontból is feltűnő, hogy az országnak jóformán minden nagyobb táján működött már amatőr lepkész — a Bakonyban ellenben csak a legújabb időkben tört meg a jég: TALLÓS PÁL az 1950-es, DIETZEL GYULA az 1960-as évek elején, RÉZBÁNYAI LÁSZLÓ pedig 1967 óta kutatja tájunk lepkevilágát. Tallós a Bakonyalján (fenyőfői ősf enyves, Széki- és Nyirádi-erdő) és az Északi-Bakonyban (Bakonybél tág környékén), Dietzel Herend—Szentgál környékén folytatta gyűjtőtevékenységét, Rézbányai pedig két fénycsapdát 282