A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Veszprém, 1968)

Papp Jenő: A Bakony-hegység állatföldrajzi viszonyai

A Bakony növényföldrajzi képe Közismert, hogy állatföldrajzi vizsgálat a szó­banforgó terület növénytakaró járnak (vegetáció­jának) ismerete nélkül lehetetlen. Valamennyi környezeti tényező közül a növényzettel vannak az állatok leginkább kapcsolatban, legyen az akár közvetett, akár közvetlen függőség. A növényta­karót alkotó társulások szukoessziós állapota, a növénytársulálsok összetétele mind faji, mind szimtezettségi és egyéb szempontból döntően be­folyásolja a benne kialakuló állatvilág minőségi (és mennyiségi) együttesét. Hogy a növénytakaró szemszögéből minél inkább indokoltnak lássuk a Bakony állatvilágát, azért a növénytakaróval — minit az állatok szempontjából legfontosabb kör­nyezeti tényezővel — kissé részletesebben kell megismerkednünk. A Bakony növényvilágával szinte valamennyi bo­tanikusunk foglalkozott. KITAIBKL PÁL volt az el­ső, aki a 18. század legvégén tudományos célból gyűjtött növényeket a Balaton-felvidéken és a Déli­Bakonybam. A múlt század derekának egyik legne­vezetesebb botanikusa, A. KERNER „Bakonyerwald" c. művében foglalta össze saját és mások kutatási eredményeit (1856). Századunk első évtizedében je­lent meg (1908—1910) PILLITZ BENŐ veszprémi tisztifőorvos kétkötetes könyve „Veszprém vármegye növényzete" címen. Bár a mű az egykori Veszprém megye, tehát a mai értelemben vett Bakony egy ré­szének a növényzetét ismertette, mégis ezt tökint­hetjük a Bakonyiról írt első összefoglaló florisztikai munkának. Néhány évvel előbb (1900) készült el BORBÁS VINCE könyve „A Balaton tavának és partmellékének növényföldrajza és edényes növény­zete" címen, mely a florisztikai összefoglalón túl a kor színvonalát meghaladó növényföldrajzi analí­zist, majd szintézist adott a Balaton-felvidék, a Ta­polcai-medence, a Keszthelyi-hegység (és a somo­gyi partvidék) vegetációjáról, tehát az általunk vizsgált táj déli harmadáról. Korszerűség tekinteté­ben a két könyv között nagy volt a különbség Bor­bás javára, úgy látszik Pillitz műve mégis felkeltet­te botanikusaink érdeklődését a Bakony iránit. Az 1920—1930-as években se szeri, se száma a rövidebb­hosszabb lélegzetű közléseknek, melyek újabb ada­tokkal és részletekkel bővítették a Bakony vegetá­ciójáról való ismereteinket. A Bakonyt kutatók kö­zül legjelentősebb RÉDL REZSŐ, aki majdnem ki­zárólag erről a területről veszi botanikai közlései­nek tárgyát. Életműve: „A Bakony-hegység és kör­nyékének flórája" 1942-ben jelent meg Veszprém­ben. Rédl, a „Bakony-hegység" alatt lényegében az általunk szoros értelemben vett Bakonyt érti, ill. en­nek flóráját adja teljes részletességgel. A bevezető­ben áttekinti a Bakony növény földrajzi viszonyait, főleg a florisztikai nevezetességek alapján. Majd rendszertani sorrendben közli valamennyi növényfaj összes megismert termőhelyét saját kutatásai alap­ján éis a fellelhető irodalmi adatok felhasználásával. Művét ma is a Bakony florisztikai forrásmunikájá­nak tekinthetjük. Minden újabb bakonyi florisztikai kutatás Rédl megállapításaira, támaszkodik, ill. azt kiegészíti. A legutóbbi két évtizedben, túlmenően a florisz­tikai vizsgálatokon, előtérbe került a Bakony cöno­lógiai-növényföldirajzi kutatása. Számos kortárs bo­tanikusunk működött ebben közre. Közülük kiemel­kedik dr. FEKETE GÁBOR, aki közel egy évtizede foglalkozik a Bakony vegetációjával, elsősorban a különböző erdő társulásokkal. 1964-ben jelent meg tollából „A Bakony növénytakarója (A Bakony cö­nológiai-növényföldrajzi képe)" címen egy összefog­lalás tájunkról. Mi is enneik nyomán tekintjük át a Bakony növényzetéről szóló ismereteinket, helyen­ként szószerint idézve a mű megállapításait. A földrajzi értelemben vett Bakony növény­földrajzilag nem egységes terület, Bakonyicum néven egy flóravidékhez tartozik az egész Du­nántúli Középhegység a Matricum-on (tehát a Magyar Középhegységen) belül. A Bakonyicumot négy flórajárásra osztják fel: Visegradense (Vi­segrádi- és Budai-hegység), Pilisense (Pilis, Bu­dai-hegyek, Gerecse) Vesprimense (Vértes, Ve­lencei-hegység, Bakony) és Balatonicum (Bala­ton-felvidék, Tapolcai-medence a bazalthegyek­kel, Keszthelyi-hegység). A flóra járásokat to­vább finomítják és ún. kistájakat különböztet­nek meg. A Bakony flórájának korszerű analízisével tu­laj don к ép pen még adós a magyar botanika. RÉDL ugyan adott egy áttekintést a flóraelemek­ről, de ez az általa körülhatárolt, a szűken értel­mezett Bakony flórájára vonatkozik. így ebből csak két megállapítást emelünk ki: „Montan­subalpin és alpin elemei tehát nagyobb számúak, jelentősebbek, mint a flórajárás északkeleti ré­szét alkotó Vórteshegys'égé, valamint a Mátra- és Mecsekhegységé" és ,,Az elemek megoszlása sok hasonlóságot mutat a Mecsekhegységével. Több azonban a középeurópai, kevesebb a keleti fa­joknak száma. Feltűnő a mediterrán elemeknek még mindig nagy, százalókban nem sokat külön­böző száma, a Bakonynál jóval délebbre fekvő Mecsekétől." Tájunk legnevezetesebb növénye az alpin­kárpáti, tehát magashegységi medvefül kankaiin (Primula auricula), mely a Petőhegy (Keszthelyi­hegység), a Malomhegy (Déli-Bakony), az Eszter­gáld-völgy és a Tobánhegy (Keleti-Bak on у) észa­ki kitettségű zárt dolomit sziklagyepjében (Fes­tuoo-Brometum) virit április végén, május ele­jén. Ugyancsak ismert színező növény a győzel­mes hagyma (Allium Victorialis), mely az alhava­si társulásokban gyakori. A Bakonyban elegyes karszterdőbe (Fago-Ornetum), ill. szurdokerdő­258

Next

/
Oldalképek
Tartalom