A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)

Vörös Károly: Inasélet Pápán a XIX. század első negyedében

tarn el tőle, és amodább remegve álló anyámhoz akarék szaladni; — hanem a derék vitéz megkapott karomnál fogva, zsebjébe nyúlt, s valami ezüst pénzt véve ki, azzal kínált. Látván a francia, hogy én többszöri kínálására is a pénzt el nem veszem, felkapott ölébe, kibékítőleg ugrált velem párszor körül, s anyám elibe vitt, mutogatva törekedvén anyámnak értésére adni, hogy ő engemet elvisz magával, s valahol kardomat megcsináltatva fog ismét haza hozni. Anyám jól értette őt, de sehogy sem akart beleegyezni a francia szándékába, hanem törekedett engemet karjai közül kivenni, — de törekvése sikereden volt, mert az izmos francia hatalmasan szorított ölébe, és engem szüntelen simogatva kivitt a házból. Hol és meddig járt oda velem, azt nem tudom; elég az, hogy az én kis kardom megkészült, és testi lelki barátság közt értünk haza sírdogáló anyámhoz. Mig mi francia barátommal gyermekies örömmel mulattunk, addig szülőim és az egész város lakosaival máskép jádzott a sors. Midőn a franciák behúzódtak a városba, több szakaszokra valának felosztva: több utcákon és utakon jöttek be. Nevezetesen egyik sereg Vas vármegye felől az úgynevezett borsosgyőri kapu felé jött. Azon helyen, mely borsosgyőri kapunakneveztetik, most nincs ugyan kapu, hanem talán Pápa hajdan erősség lehetett, és azidőtől maradt meg a kapu név azon utca végén, hol most a széles országúton keresztül egy alacson kőhíd áll egy esővíz folásnak alkalmazott, nem igen mély árok felett. Ezen kőhidat értjük mai időben Pápán borsosgyőri kapunak, melynek árka partjai, innend is, túl is, sűrűen be vágynak bozótosodva bodzafa bokrokkal. Ezen bokrok között elrejtve állt, töltött fegyverével egy baka (születése cigány), midőn egyik francia sereg a messze szabad kilátást engedő széles országúton a város felé közelge. A morénak a bozótban elég kényelmes helye és ideje volt arra, hogy fegyverét egyik előtte álló bodzafa ágra kinyújtva úgy helyezze, hogy az abból kilövendő golyó, utat nem tévesztve, bizonyos halált vigyen magával. A francia sereg lassú léptekkel, török muzsikával húzódott az első házaknál be a városba. A bozótban álló, magát elszánt bakancsos feszült dühvel várta közelebb közelebb az ellenséget, mígnem végre a puska durrant !... és a sereget vezető generális halva zuhant le lováról. A lövés után villámgyorsasággal rohantak a franciák azon helyre, honnand a lövés látszott jönni; de a cigány sokkal gyorsabban — fegyverestől együtt — a szűk híd alatt termett ... s szemfényvesztőleg tűnt el a kutató franciák szemeik elől. S minekutána a jó lövész sehol nem találtatott — hogy azon véres boszut állhattak volna — , a másik sereget vezető generális parancsolatot adott ki a városi tanácsnak, hogy ha a lövészt kevés idő alatt elől nem állítja, minden felől felgyújtatja a várost. Ezen rémittő parancs nagy hamar szétágazott az egész városban, és temérdek sok urak-dámák tódultak a fővezér szállására, annak könyörögni, hogy kimondott szigorú ítéletét vegye vissza,. . . hanem minden könyörgés sikeretlen marad, ha Rohonczi Jánosné — ki akkor igen jól beszélt franciául — a könyörgök közé nem vegyül. Ezen derék és szép házi asszonya a fővezérnek enyhíté szavaival annak bosszúját, és a felgyujtás helyett két óráig tartó szabad rablást engede népének ... Gondolhatni lehet, hogy hogy' rohant a győzedelmes ellenség a városi lakásokra! .. és dúlt-rabolt, ahol mit lehetett. Szülőimnél ugyan — mint aféle szegény mesterembernél — nem sokat találtak a hozzánk berohantak rabolni valót; de azért egészlen mentek nem maradtak : mert egyik közvitéz apám ujjáról a még megvolt aranyjegy gyűrűjét lehúzta, és nyakáról új fekete selyem nyakkendőjét leoldotta. S minekutána az ijesztő rabló két óra elmúlt : zörögtek a dobok, és a házak az ellenségtől megmenekültek. Hány napokig mulattak nálunk Pápán francia barátink, azt nem tudom, csak annyit tudok, hogy utca hosszat és végig a piarcon, végig a hosszú utcán, ki egész a város széléig, egyik tűzrakás a másik mellett égett, és éjjel nappal sütött főzött dimbolt az ellenség. A szegén cigán pedig a híd alatt (utóbbi vallomása után tudjuk) két napot és három éjét töltött étlen szomjan!. .. harmadik éjen nagy zápor eső jött, mely őtet osztán — mint az ürgét — kiöntötte a lukból. Ezer szerencséjére jó úszó lévén, az árokba összetódult esővíz hátán elúszott messze túl a városon, hol osztán szárazra kelve, még azon éjen, azon latyakosan jó tova haladott Győr felé, másnap pedig egészlen be a városba; ott magát ezeredjénél jelentvén, folytatta további katonai kötelességeit. Később, talán pár évek múlva, Pápán tűzetett mellyére egy arany érdempénz, mely neki tellyes életében minden napra huszonnégy ezüst krajcárokat jövedelmezett. Hanem tovább a cigányt és a franciákat ne kisérjük, örüljünk hogy azok elmentek Pápáról. A cigánnyal ugyan gyermek koromban gyakran találkoztam majd egyik majd másik utcában, ki a borból hatalmasan bekapva, utcahosszat szokta kiáltozni a gyermekeknek, hogy ő azon vitéz, ki a francia generálist lelőtte lováról, mutatván vörös hajtókás invalidus kabátja mellyen csillogó érdempénzét; — hanem franciával azóta talán sohasem találkoztam. A PÁPAI FÖLDRENGÉS (1810) 1810-dik évi januárius holdnapban, Jézus nevenapja estvéjén, hat tagból álló kis családunk a meleg kályha körül tanyázott. Kinn üvöltött a szél. A kályha előtt egy jól vasalt kocsiláda állt, melyet piros bőrvánkos fedett; ezen ültek szülőim, köztük szundikálva én, hajlongó fejemmel majd egyiket majd másikat lökvén oldalba. Bábi néném a kályhához támaszkodva hallgatta szülőink beszédjeiket, két kis húgaim pedig — Náncsi és Ágnes — előttünk ugráltak. Félhét volt az óra. „Ne aludjál Kari bácsi" (így szokott nevezni anyám mindenkor legjobb kedvében)," majd kiteszlek egy kicsint az udvarra, hadd vigye el a szél az álmát szemeidből, hallod-e hogy ordít odakinn?" Számat mosolyra mozdítva incselkedve ütöttem meg fejemmel anyám karját, és minden tréfát félre téve csakugyan ismét mélyebben szunnyadni kezdtem. „A!.. . hallod-e mint retyeg a háztető?... nem tudom, te apjok" — úgymond anyám apámhoz intézve beszédjét: ,,mit hoz ez a borzasztó nagy szél, de ugyan dolgozik." „Mit hozna," — mond apám: „hadd dolgozzon, az övé most minden, egész a határig; mi könnyen hallgatjuk dühöngéseit innend a meleg kályha mellől." „De mi ez kérlek?" — kérdi anyám ijedten: „hisz mozog a ház!", — s még jól ki sem monda szavait, karon ragada, apám ölébe kapott s szaladt velem az ajtó felé. „Az istenért földindulás!" — úgymond: „gyertek utánam, mert nyakunkra szakad ez a rongy ház." Anyám kis Ágnes húgomat kapa ölébe, Bábi néném Náncsi húgomat hurcolván maga után, a benyílóból a két segédek és az inas rohanának kifelé; egymást űzve 350