A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)

Vörös Károly: Inasélet Pápán a XIX. század első negyedében

tódultunk ki a konyhába. A konyhaajtón már nem értünk rá kimenni. Azon pillanatban, melyben mi, szalad ki az első szobából a házigazda is minden hozzátartozandóival, és mindnyáján a konyhaajtó előtt állapodunk meg. Felettünk a háztető ropogott-retyegett; az utcáról egy csattanás inkább, mint zuhanás visszaborzaszta bennünket, s egy lépést sem merve odább tenni, egy csoportra tolakodánk, és vártuk szerencsétlen kimúltunkat. Egyszerre halotti csend uralkodott ... és talán két perc múlva több emberek zsibongása hallatszott az utcáról befelé. Apám engem leeresztett öléből, s anyámnak nyújtá kezemet, mondván: „no csak ne féljetek, már mindennek vége van, túl vagyunk a veszedelmen. Menjetek be nyugodtan a szobába, majd én kimegyek az utcára, megtudni, mi okozta azt a nagy csattanást." Apám ki az utcára, — mi félve a szobába mentünk, és vártuk majd őtet, majd új mozgását a háznak. Kis félóra múlhatott el, mire apám belépett közibénk a szobába, és a hidegtől rázattatva a kályha mellyé sietett. „Nem is gondolnád annyok" — úgymond: „mi okozta ama nagy zuhanást..." „Legfellebb valamelyik közel lévő felház omlott össze" — mond anyám: „egyebet nem gondolhatok." „A plébánia templomnak mind a két tornyairól a keresztek estek le !" — mond apám felkiáltva : „ott fekszik mind a kettő összezúzva a templom előtt." „Lehetetlen!" — felkiált anyám csodálkozva és kezeit összecsapva. „De úgy van biz az; s talán a fél város lakosai ott állnak a templom körül és csodálva bámulják a különös történetet." Beszélgetés közben lecsendesedett félelmünk, anyám betálalta vacsoránkat és nyugodtan ettünk; vacsora után lefektetének bennünket szülőink, ők pedig, mint mondták, még fenn verrasztottak éjfélig. Másnap beszélték szülőink, hogy midőn mi már aludtunk, még kétszer meghintált bennünket a föld — egyszer 8 órakor, másodszor 10-kor. Csakhogy nem olyan nagy mértékben, mint először. Ezen két történetet — a francia háborút ti. és a földindulást — azért írom csak ide, hogy az olvasóval, ki talán még akkor nem volt itt köztünk a földön, megtudassam, melyik mely időszakban volt, . . . másodszor pedig azért, mivel mindegyik eset igen tisztán emlékemben van. Most osztán haladjunk odább az életben. INASÉVEK (1816—1820) [80—100] Néhány napok múlva, egy reggel anyám tiszta mellényt és nyakkendőt ada élőmbe, s úgy látszott, mintha könnyeznének szemei. „Kissé ma tisztábban kell öltöznöd édes fiam" — mond anyám arcom simogatva, s fejemet mellyéhez szorítva: „ma már uj gazdádhoz mégy apáddal..." Arcom lángolni kezdett ! valami esmeretlen érzés futott végig egész mindenemen, és mintha az én szemeim is nedvesedni kezdtek volna ... majd apámra, majd anyámra tekintek. Bábi néném amodább a zugolyban sírdogált. „Elment eszetek ?" — kérdé apám anyámnak intve, s hozzám közeiede. „Azt hiszem, te csak nem sirsz, édes Károlyom? hisz' nem mégy ki a világból." Azonban fel levek öltözve, apám is feltévé kalapját, nekem is kezembe adá sapkámat, kezébe kapa botját, és „csókolj kezet anyádnak édes fiam" — monda: „osztán elmenjünk jövendő gazdádhoz." Hévvel ragadám meg anyám kezét, s nem tudom hány csókot nyomék arra. Mert szent Isten ! mennyire szerettem anyámat, azt meg nem mondhatom. Ő lehajolt, és bal kezével átölelve magához szorított, annak utána jobb kezével állómat felfelé emelve, számtalan csókot nyomott számra, homlokomra és könnyező szemeimre. „Annyok ne bolondozz" — monda apám engemet tőle elhúzva: „eredj édes fiam, csókold meg nénédet, osztán menjünk." Könnyező szemekkel támolygék nénémhez, többször megcsókolánk egymást, és kimentem apámmal a házból. „Az utcán csak nem fogsz sirni, édes Károlyom?" — monda apám: „hisz nemsokára haza jöhetsz bennünket látogatni, és igy majd többször is, legalább minden héten egyszer. Majd kikérem én azt principálisodtól, hogy néha néha haza bocsásson; csak te jól viseld magadat, igaz és hü légy gazdádhoz- asszonyodhoz, pontosan és szívesen teljesítsd kötelességedet; a többi cselédeket a házban meg ne bántsd, hogy azok is veled szépen bánjanak. Különben pedig némi nehézségeket békével tűrj, mert bizon édes fiam, inasnak lenni nem tréfa. Tudod az ördög is minden szeretett volna lenni, csak inas nem! — mindazonáltal ennek meg kell lenni, jövendő boldogságunkért szenvedni kell; hanem majdnem minden szenvedésnek előbb-utóbb megjön az ő jutalma." Ilyen beszélgetés közt ballagánk apámmal végig a barátok utcáján, fel a piarcra. Mialatt zsebkendőmmel megtörlém könnyező szemeimet, és mintegy neki vidulva bátorodva ballagék apám mellyett. A piarcról a Szappanyos utcába csavarodánk be, melynek közepe táján egy kis két ablakos és egy boltajtós házba menénk, veresre festett kapun által. A kapun be engem bocsájta apám elől; s míg ő maga után csendesen betette az utca ajtót, nagy hamar végig tekintem az udvart, mely mintegy 4 öly széles és 10 öly hosszú lehetett; és egészen kirakva nagy terméskövekkel, tisztára seperve volt. Hátul balkéz felé egy kis épület látszott egyetlen ablakkal, melyet egy kis fészer köte össze a házzal. A kis fészer alatt, egy még a régi világban épült fedeles hintó állt, melynek rozsdás kerékvasai mutaták, hogy régen áll nyugton a fészer alatt. Jobbra a ház fehér fala nyulladt előre a kapu felé, melynek hátulsó részén, mindjárt a fészeren innend, két •— vasrostélokkal ellátott — szoba ablakok valának láthatók; idább a pallásra vezető, fenyődeszkából készült lépcsőzet állt a fal mellett, melyen innend vagy 4 lépésre, a pince ajtó tátongott éppen nyitva, s mindjárt e mellett a konyha ajtó nyílott, — mindegyik erős vastáblákból készült ajtóval ellátva. A konyha ajtóhoz közeiedénk, s midőn annak küszöbén én elől, apám nyomon utánam felléptünk, három nőt pillanték meg a konyhában. Egyik meglehetős tisztán öltözve, mintegy 30 éves, a tűzhely körül forgolódott; a másik, ennél fiatalabb de silányabb öltözetű, nem messze a tűzhelytől mosogatott, —- kiket még aznap volt szerencsém megesmérni : az első szakácsné, a második szolgáló voltak. Jobbra balra szobaajtók nyílottak a konyhából; a jobbfelől nyíló mellett, mindjárt az ajtószárhoz közel, egy kis, tisztára sikált fenyőasztal állt, — ezen kis asztal előtt állt a harmadik nő, lisztet szitálva. Ez alig volt még 14 éves; valami kevéssel magasabb, és sokkal vékonyabb a másik kettőnél. Öltözete is különböző modorú és sokkal finomabb amazokénál; midőn mi beléptünk, félig elfordulva, háttal állt felénk 351