A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Veszprém, 1967)

Vörös Károly: Inasélet Pápán a XIX. század első negyedében

szülőim körül emlegetni: „jön a francia, jön a francia!" — egy napon éppen az említett cifra ruhámba öltöztetve, több gyermek pajtásimmal az utcán jádzottam, midőn egyszercsak ott termett a vitéz francia sereg. Minekutána az osztrák tábor mindenhol jó előre szaladt a győzedelmes ellenség előtt, tehát Pápára is minden ellenállás nélkül, török muzsikával, néhány ágyudurrogások és puskaropogások közt — melyek talán csak a lakosok rémülésekre voltak erányozva — csendesen húzódott be a hatalmas ellenség. Én akkor is éppen több gyermek pajtásimmal lakásunk előtt az utcán jádzottam. Szülőim rémültökben aligha meg nem feledkeztek rólam; mert már nagy volt a zsibongás, midőn anyám, könnyező szemekkel jött az utcára, és rám kiált: „Kari! az Istenért, gyere be fiam, megölnek a franciák,"— és kezemnél fogva húzott a házba. A szobába érkezvén anyám engem és Bábi nénémet a benyíló ajtó mellett keresztbe álló ágy alá bujtata; két kisebb testvérimet pedig ugyanazon ágyba a dunyha alá. Alig valánk rejtekhelyünkén, már tele volt a szoba franciákkal, kik is mindent felhányva-szórva dúltak a szobában, s kik közül egyik, megpillantván réz sarkantyúmat az ágy alól kivillogni, annál fogva húzott elől : előbb engemet, utána nénémet. Amint előtte félve álIánk, nem tudom, a takaros kis lány szelidíté-e hozzánk a közvitész franciát, vagy az én cifra öltözetem ? — de akár melyik, elég az : hogy a francia igen szelíden bánt velünk. Arcunkat simogatva majd egyik majd másikunkat édesgeté magához, törölgette rólunk a port, pókhálót, melyet az ágy alatt magunkra szedtünk ; végre oldalamon függő kardomat húzta ki hüvelyéből, és azzal a levegőben addig hadonászott, mígnem egyszercsak eltörte azt. Most már aztán én is halálos ellenségivé váltam a franciának, könnyekkel telt szemekkel fordul349