A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Füzes F. Miklós–Sági Károly: A Keszthelyi-öböl regressziós jelenségei

dés minél magasabb körben felébresztessék. Az indítvány helyesléssel elfogadtatik és a jelenlévő városbíró úr a kinyomatás iránti intézkedésre felkéretik". A szép terv tudomásunk szerint, nem valósult meg, így a nagytudású Deiningernek a hínárral kapcsolatos véleményét sajnos, nem ismerjük. Az id. Lóczy Lajos által létrehozott Balaton Bizottság 1891-ben küldte ki Borbás Vincét, a magyar növényvilág kitűnő ismerőjét a balatoni hínár helyszíni tanulmányozására. Borbás ezt írja:

39 „Július 30-án egyhuzamban volt alkalmam látni a hínár nagyszerű elterjedését a bakonyi parton Balatonfüredtől egészen Keszthelyig, mert a hínár itt kis meg-meg szakítással a hajó útja mentén nagyon gyakori". A hínár tehát tömeges jelenség a Balaton északi parti vizeiben ebben az időben. 342 3. A Kenese-aligai part nádasának előretörése, 1929. 3. Vordringen des Schilfdickichts des Ufers von Kenese-Aliga, 1929. 3. L'extension des roseaux sur le côte entre Kenése et Aliga (1929) 3. Продвижение камыша кенеше-алигайского участка в 1929-м году Lovassy Sándor, kiváló természettudósunk írja 1900 július 29-én, hogy a hínárok „amelyekkel a fürdőző a Szigetfürdők közvetlen környékén is találkozik, s a melyek kissé odább egész foltokban párnaszerűen lepik el a víz tükrét. Az ilyen helyeken összeért szálak oly szövedéket képeznek, a mely úgy az úszó embernek, mint a hajóknak kellemetlen akadályul szolgálnak. . . . Első nyomai mint egy 15 év előtt mutatkoztak és eleinte éppen a fürdőtelepünk közelében fészkelte be magát, később a zalai parton tovább és tovább terjedt. Ma már az elterjedése aggasztó és orvoslást kíván".

40 Hangsúlyozni szeretnénk, hogy a természettudós Lovassy meri kijelenteni a Keszthelyi- öböl hínárjának jövevény és újkeletű voltát, tehát amit talán nem hittünk el Böröczi József halásznak, vagy Hencz Antal építőmesternek, Deininger és Lovassy állítása alapján tényként fogadhatjuk el. Ez a tény viszont a keszthelyi balatoni öböl, mint „biotop" valamiféle változását tételezi fel. Valóban, a hínárkérdés mellé az 1910-es évektől mint új probléma, az öböl eliszaposodásának kérdése is csatlakozik. Rieger Antal, a szombathelyi kultúrmérnöki hivatal akkori vezetője vette észre, hogy ilyen veszély is fenyeget. A baj elhárítására tervet dolgozott ki, ezt azonban csak egy későbbi újságcikk

41 szűkszavú közléséből ismerjük. Tervének lényege az volt, hogy a Zala folyónak tömérdek iszapot hordó vizét nem szabad közvetlenül és gyorsan a Balatonba ereszteni, hanem szét kell árasztani a Kisbalaton térségében és csak az iszapjának zömétől megtisztult víz ereszthető be a tóba. Egy későbbi újságcikk szűkszavú adata árulja el,

42 hogy már ekkor felvetődött a kisbalatoni térség vízrendezésének gondolata; 4 és fél millió koronát kitevő költségvetés is készült erre. Ezzel függhet össze Rieger említett terve. Az első világháború hosszú időre más irányba terelte az érdeklődést, feledésbe merült a Zala alsó szakaszának rendezési terve is. Az 1921. évi száraz időjárás irányította újból a Balatonra a keszthelyiek figyelmét. 1921 nyarán a külső Szigetfürdő szárazon állott, a belső körül pedig bokáig érő sár volt. „Több száz méternyire kellett gázolni ebben a kátyúban, — írja Csák Árpád

43 — míg fürdésre alkalmas vizet talált az ember. Az alacsony vízállás miatt azt is felütötte a hínár". A keszthelyi öböl vize annyira alacsony volt, hogy ilyet 15—16 éve nem észleltek, írja az újság

44 és hozzáteszi, hogy az öböl „inkább zöld