A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Békefi Antal: Egy bakonyi szegényember élettörténete

Nëm haragudtunk! Azok se haragudtak, mëg mink se. Zsák sincsen. Mer zsákunk se vót. Nëm kaptunk ám, én se, mëg a felesígem se még ë zzsákot se. — Hát, hozatott a felesígem a Bácskábú kendert. Gyönyörű az a szíp nagy kender, abba az időbe. Az font íjjenappä, amikor csak ëgy perce vót, akko má a rokkán űt. — Ja, de rokkája se vót! U kkírte! Az anyám adott, de oan rossz vót má az is. No aztá vettem én a felesigëmnek ëgy új rokkát. Lett. Hát, annyira, annyira... hamarosan 19 új zsákunk lëtt! Aztá má nëm is mentünk sehová má! Vót aztá má mindënfélink. De azt megcsinátam: íjjé-nappa — fiatalember vótam — amikor csak tudtam, mindig dúgoztam! Az erdőn meggyújtottam a viharlámpát, fölakasztottam a fa ódaiára, úgy vágtam a fát ijjel. Este, ha kiígett a kuppom, azt rëggëre határba tëttem! Bëzony! Annyit dúgoztam! Hát, má jóll átunk! Az én felesígem nëm nélkülözött abbú, hogy koplallunk, vagy ennyivalónk nincs, vagy e nnincs vagy a nnincs. Ugy hogy má hamarossan nëm is szorútunk sehová se. Se fejszéér, sëmmijér se ijenyësmiér. Közbe aztá összegyüvögetett énnékem a pízem, vettern ëggy egísz zsöllírsíget. Nyócszázötven pöngőér. Azonnal én azt ki is füzettem ëgy fillérig. íratást, százalík árát, mind ëgy fillérig. Nyócszázötven pöngőér erdőrísz legellőrísszel eggyütt. — Mellette vót ëgy kis főd — amellett az ëggyik fődem mellett, aztán itt fönt ëggy embernek, aki szomszídom vót, megdöglött a lova. A lú helëtt akart másik lovat venni, hamarossan nëm tudott mást csinyáni, píze se vót nékijje, mingyá megajájja énnékem azt a kis fődgyit mellettem, nëm-ë vënném mëg. Annyira-annyira, nëm akartam má megvenni, mer most vettem augusztusba eztëtet, még jóformán ki se lábútam akkor má, mer ugye abba köllött a vetőmag, köllött fuvar, mëg amúgy is köllött ínyi, hát pízem nëm vót, megmondom úgy, amin van! Annyira-annyira rámkötötte azt a kis fődgyit, csak így, csak amúgy, vëgyem mëg! — Nahát ebadta! Hát megvettem! Kétszáztizenhét pöngőér. Mingyá az enyímmel összeszántottam, mingyá az enyímmel eggyütt az lëtt 866 nígyszögöl. Ebbe a dűlőbe lëtt énnékem másfé zsöllérsígem. A másik dűlő a ppedig persze nagyobb főd vót, aki legyün az országúton, amerre Zircre menünk, ott jóll az erdőné van az a főd amin écsavarosznak, ott az erdőné csavar van, oan könyék. A mëgin, az a főd nyócszázharmincnígy nígyszögöl. Összessen a két főd ezerhétszáz négyszögöl. Ez énnékem belegyütt, ez a kis zsöllérség nyócszázötven pöngő mëg kétszáztizenhét pöngő az ezerhatvanhét pöngő. És erre megfüzettem az Íratást, százalíkot. Két izbe iratás vót. — Énnékem is van Zircén a Tőiébe ëgy hód, aztotat mire kifizettem, ötszáz pöngőbe kerűt. Azt is rendeztem. Na most akkor, ëgy kis tehenem is van, mindig ú ttakarítottam neki az erdőn, ahun dúgoztam, tizennyóc esztendeig ott takarítottam neki takarmánt. Itt vót a faluba ëgy kis rít eladó. Mondom a felesigëmnek : — Те, én ezt megveszem, ezt a kis rítet! Legalább könnyebb lëssz a tehenet ëtartanyi. Majd ëgy borgyut is neveilünk mellette. Hát megvettem azt a kis rítet is nígyszáztíz pöngőér. De jó rét, príma rét! Esőrendű takarmány terem rajta. No, most összesen füzettem én ezer a két és ëgy negyed hód fődér kétezer pöngőt. Én ezt tejjesen, így amin most é mutatom a tenyeremet, firísz és fejszévé kerestem mëg. És én ezer dúgoztam annyit, hogy azt kimondanyi nëm lëhet. Ijjë-nappâ. Ugy, hogy vertem szöget a fa ódalába, fölakasztottam a fa ódaiára a viharlámpát. Mer akkor vótak oan viharlámpák, oan szél nëm vót, aki az efújta vóna! — Fölakasztottam a fa ódaiára, úgy vágtam a fát. Hát, annyira-annyira verekedtem, eladtam a házat harminckilenc februárján. Pontossan nëm tudom megmondani mëllik napon. Akkor, harminckilenc tavaszkor ékezdtem itt épűnyi, ezt a kis házat. Ugye, abba az időbe ijen vót a divat. Akkor nëm vót betongerenda mëg ez, mëg az. Jó is ez a kis ház! A szobánk is jó yarn, nízze mëg taníttó úr! — Harminckilenc István királ — Nagyasszony... ezekbe a napokba gyüttünk bele. — Jaj istenem! Innen lerü hordtunk vizet, az erdőbű, innend az árokbú. Innend is ípítettünk. Annyit szenvedtünk, tanittó úr kírem, mind a kutya, mire a kömvesek gyüttek a vizet mëghordtuk onnan föllűrű. Ölég jól eladtam a régi házat háromezerötszáz pöngőér. Ez a heliség amire épűtem, ez is közsígi hel vót. Ennek a heliségnek az ára ötszáz pöngő vót, mer ötszáz nígyszögöl ez. Mer ez két házhel ám, azér ijen szép széles. Ötszáz pöngő levonyódott erre a heliségre, háromezer pöngőt kaptam a kezembe. Jaj, de énnékem belekerűt a ház négyezer pöngőbe, mer az a príma, dupla ciment van rajta. Jaj, énnekem ëgy kút is köllene! Kútér ábrándoztam. Má akkor vót, két darab marhám is vót, szekerem is vót, be is fogtam. Micsoda boldog vótam! Betanítottam ükét. Mikor nëm vótam az erdőn, akkor avvë a két hód kis főddé bajmulódtam. Má azokat a cimentgyürüket is én hoztam haza a teheneimmé, 'sztá ide ásattam ëgy kutat. 12 méter vót. Hét méterbe talátunk ëgy kis nedvességet, de csak annyi kis nedvesség vót, este kigyütt az a kútásó, rëggëre ëgy rossz pohárró merëgetük össze. Hát nëm ëgy egész vödörre vót, oan három 297