A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Békefi Antal: Egy bakonyi szegényember élettörténete

negyedig vót. — A hét métertű lementünk még tizenkét métëerre. Mënné lejjebb mentünk a 7 métertű, anná szározabb vót. Nëm talátunk forrást. Hát aztá azt mondja énnékem az a kútásó: — Tudod, mit gondútam ? — aszongya — Mënjé el — aszonygya — Csetínybe, próbád mëg, kírd el — aszonygya — A Holicsertű azt a földfúrót, maj belefúrunk a fenekirül! Hát ëmëntem. Mondtam, mikor odairëk aHolicserhő mondom neki mi vagyok, ki vagyok és mi járotba vagyok. — No, nem sokat foglalkozott velem. Egyszerűen aszondta: — Ë van romúva a hurculásba. Mëgëtte a hurculás. Nëm adhatom oda. Avvá má kezezett is velem, mëg má futott is, ott is hagyott. Há, mi csináhattam, együttem haza. Mondom nékijje, hogy mit mondott, mëg hugyan vagyunk. Hát azt monja: — Nízd, komám — aszonygya — gyűrűzzük be, tegyük rendbe, lehet hogy idővé még meg is erősödik ez a kis forrás — aszonygya. De bizony nëm erősödött ám mëg. A sógornak a testvírgye a Holicsernak kortësse vót, mikor az képvisellő lëtt. Mondom nékije, mondom. — Te, Nándor! Lígy szives, próbád mëg, kírd el azt Holicsertül azt a földfurót, ha megkapnád. Szeretnék abbé a kútva befuratni .Ha kapnánk még ëgy kis forrást ehöl a kis nedvessíghő. El is kírte, mëg is kapta. Ide is szállítottam. Hanem aztá akkor bántam ám én é magammá kegyetlenül Kiszedtük a gyűrűket félig a kútbú, aztán mondja, hogy ennyi mëg ennyi ember köll hozzája. Iderendültem ennyi-mëg ennyi embert napszámba. Mindgyá mondtam nekik: Ameddig tart, addig köllötök. . . és én füzetem a napszámgyaitokat. Az összes költsíget. Hát aztán, mikor a tizenkilencedik métert fúrtuk, napokig tartott, ráakadtunk mink ëgy puha rítegre. Az vót a vízréteg. Oan 75—80 centi vastag. Ja, de az 31 méterbe van ide! A föld szinirű. Kúttal oda lëmënnyi nagyon nehíz! Még az a kis nedvességünk, ami vót, az is ëmënt a likon. Nëm hogy az a víz főgyütt vóna, még az a kevés is ëmënt, úgy hogy oan lëtt a kút feneke, mint ez a cimëntflasztër ë! Elrontottuk a kutat. Még azt is mëg csinátam — hogy ne lássa senki, mer ügyé, ëggyik embër örül a bajának, a másik ember mëg: úgy kő nekíjje! — Még azt is megcsinátam, próbátam, öntöztem bele vizet. Elment volna, hogyha örök életembe abba vizet öntöztem vóna, akkor is. Hát, mit köllött csinánom, be kölött temetnem a kutat ! Még gyűrűk is maradtak benne, nëm tudták kiszënni. Akkor aztán ásattam ëggyet ide ë! Persze, ezt má nëm az ásta, amëlliket az, mer mondtam nekije, próbáljuk mëg máshun valahun ássunk, de má nëm fogadta el tülem, mert má két ízbe sok pénzemet elvitte, aztá tudta, hogy szegény embër is vagyok, mëg nehezen keresem én a pízt. Persze, firíssze kerestem. Hát ásattam én, de ezt szakértő ásta, ezt a kutat. Kűszegszombatheliek. Tündémé, ott a fótkutná, ott dúgozott, aztá odamentem, min látogatóba. Láttam, úgy gyütt az a víz abbú a kis kútbú fő, mindha a víz forrott vóna. — Jaj mondom — csak ez vóna az én kutamba! — Mér — aszonygya — a maga kútjába nincs víz? — De nincsen ám — mondom, má akkor száraz vót a feneke, 'sztá mesíllem néki öregibű. Hát, ki is gyütt dilután nígy órakor. Ná ëkezdëtt járkánya itt az udvarba föl és alá, minden felé. Aszonygya énnékem : — Bënis bácsi, de rossz here építkezett! Itt alighanem nincsen víz —, aszongya. Ebből a hegybül — ez ojan mind a rosta — kifojik oda is, mëg oda is, mëg oda is! Ugyë három kitörís van itt? Hát elővett akkor, amind itt gyünmegy az udvaromba, ëgy azon frissen levágott rekettyeágot. Ippen ojan, mint ëgy kocsiágos. Hát amind itt begyüttünk a kisajtón, lehajlott, de úgy remegett neki a keze is. Akkó visszalípett. Akkó mëgin rálípett, mégin azonmód. Rálípett mind a két lábává, ëkezdëtt nagyon remegni. Aszongya: — Itt van a víz. Innen gyün a kitöríse erre ë! Úgy hogy itt gyün a ház alatt el az a víz!. . . A ház víginé mëg mëgy ki és mëgy abba a másik kitörísbe. — Nízze, Bënis bácsi —, aszongya — erre a here ás, ahova akar, oda ásasson. Látta, hogy hát fíllek, mer má sok pízt eláldoztam és nëm könnyen gyütt, könnyen mëgy. Mer nehíz munkává kerestem a pízt. — Nízze, Bënis bácsi, én magának ëggy írást írok, és — aszongya — hogy ha én magának vizet nëm tudok állítani, ... maga énnékem nëm köteles ëgy fillért annyi. Hát idegyütt hetfei nap kilenc-tíz óra felé két embër, azonn a héten, szombaton dilután nígy órákkor má húztuk a kútbul a vizet. Kíszen is vót, úgy amin máma van. — Úgy húztuk ki, hogy be tudják gyűrűzni, hogy az egísz kertem mind vízbe állt. Most má hála isten nëm kő menni sehová se vízér se, a is van ! Akkor mëgin hamarossan, rá télen, gyütt ide a szomszíd, nëm-ë vënném mëg itt ezt a kis helit, mert ű a faluba a testvirektű át akargya venni ezt a házat. Hát, kétszázhúsz négyszögöl, azt is megvettem kétszázhúsz pöngöér. Ijennyë tellett el az én időm. Evvel oztán énnékem lezajlott, akkor aztán begyütt ez a heizet. Ehhöl aztán, ehhöl a két és ëgy negyed hód fődhő kaptam Szípómán öt hód juttatott fődet. A is oan sován 298