A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Veszprém, 1966)

Békefi Antal: Egy bakonyi szegényember élettörténete

Majd a még több munkában telő legénykoráról mesél. Első, fakadó, de még a lánykának — mostani feleségének — sem bevallott szerelméről, melyet az I. világháború alatt kitöltött katonaidő, az olasz front pokla s a sebesülés tesz próbára. Leszerelve, apja akarata ellenére, mégis a szegény lányt veszi el. Szinte semmijük sincs, mikor kezdenek. Valóban rájuk illik a mesebeli mondás: olyan szegények, mint a templom egere. „Fírissze, fejszévé" keresi meg mindennapijukat, felesége meg fon „íjje-nappa", így hát lassankint viszik is valamire. — Ahogy elmondta, újra átélte az első tehén megszerzésének, az első tehénpár szekérbe fogásának, betanításának izgalmas örömét. A hangja valósággal lelkendezett, amikor a saját erejükből vett ,,egísz zsöllírsíg"-rül, a tehene számára vásárolt „kis rít"-rül beszélt: „De jó rét,príma rét! Esőrendű takarmány terem rajta!" Majd eladja az apjától kapott rissz-rossz házat s újat épít a Porva felé eső faluvégen, amelyben ma is lakik. Kút után áhítozik, azt is sikerül fúratnia sok kálváriajárás után. A felszabaduláskor a földosztás során öt hold „juttatott föld"-del gyarapszik kis birtoka abból a grófi birtokból, melyen öregapja cselédkedett. Majd a borzavári termelőszövetkezet tehéngondozója lesz. Ma is ő őrzi a rábízott „nevendék-marhákat" okos kis kutyájával. Este-reggel az istállóban felesége segíti a munkában. Gyermekeit különb módon látja el, mint őt a szülei. Lányának házat építtet, kőművessegéd fiát pedig pár ezer forinttal segíti hozzá háza megépítéséhez. — így hát elköltöznek tőle gyermekei, újra üres a ház, csak ő és felesége szorgoskodik benne. Néha unokák zsongják körül őket nagy szeretettel. Benis Gyula élettörténete egy a sok bakonyi szegényemberéi közül, de mint a népi élet dokumentuma, jelentős számunkra. Értékes adatokat nyerhetünk belőle az uradalmi cselédség élet- és munkaviszonyaira vonatkozóan, valamint megcsodálhatjuk benne a nincstelenségéből magát felküzdő ember hatalmas életenergiáját. Visszaemlékezése nyomán jobban megismerhetjük kora pusztai és falusi életkörülményeit, a szegényember gondolkodásmódját, bírálatát, ítéletét kora eseményeiről s azok jellemző figuráiról. Eddig engem mindig mesével tartott, ha ráköszöntöttem. Talán azért hangsúlyozta most élettörténete során olyan sokszor, hogy az mind igaz, amit most elmond. Első napon csak ketten voltunk, másnap a felesége s az unokák is ott tettek-vettek körülöttünk a konyhában. így hát felesége ellenőrzésén is keresztüljutott az, amit a szalag rögzített. Mesemondó tehetsége a már többször elmondott epizódok kerek megformálásában, a csattanók ügyes kihangsúlyozásában, szemléletes előadásmódjában nyilvánult meg. Előadásában a népi epika sajátosságos formáit, nyelvezetének erejét, ikerszavainak muzsikáját, tájszavainak ízét, érdekes mondatszerkesztését, gondolatritmusait élvezhetjük. Visszamelékezésének lejegyzésében betűhíven követtem Benis Gyula kiejtését, bár ő nem volt mindig következetes sem az í-zés szempontjából, sem a többi szavak tekintetében. Bár ismerte már a magnetofont, az eleinte mégis feszélyezte néha. Később azonban a történetek megelevenítésének sodrában gátlástalanul beszélte tájszólását. A lejegyzés során azokat a betűkapcsolatokat, melyek köznyelvi kiejtési formája azonos a nyelvjárásiéval (mondjuk, látszik — mongyuk, láccik), helyesírási szabályaink szerint rögzítettem. Beszédének érdekes sajátsága, melyet más bakonyi adatközlőmnél még nem észleltem, az, hogy a labiodentális réshangok helyett (v, f) néha bilabiális zárhangzókat (b, p) használ. Pl. víz = biz; fél = pél; fázik pázik. Az élettörténet olvasása során feltűnik, hogy a régebben történt dolgok: a gyermekkor, katonasor, ifjú házasélet eseményei, gondjai, bajai, vágyai jobban rögződtek, kikristályosodtak Benis Gyulában. Többször elmondhatta már őket, volt idő a leülepedésükre, megformálódásukra.—A felszabadulás után történteket csak futólag sorolta fel, feldolgozódásukhoz még nincs meg a kellő időbeli távolság. Élettörténetét nekem mondta el, így hát az én érdeklődési körömhöz szabta mondanivalóját. Néha kérdeztem is, így alakult ki írásba rögzített életének jelen formája. „Az én öregapám, a is szegényember vót. Borzaváron lakott. Amit én most meséllek, ténleg rajta igaz is vót ez! Hát az én öregapámnak az aptyának vót hét hód fődgye és égy fé háza vót nékijje, aztán nëm az én öregapámra hattá azt a hét hód fődet meg azt a fé házat, hanem egy másik fiára. így hát az én öregapámat valami kis vátópízze fizettík ki — amin mindig hallottam az apámtú, amin meséte. — És az öreganyám, a is szegény leány vót, így mind a kettő: szegínyek vótak. Hát, ekerűtek cselédnek. Szípómára. Ott tartották a cselédílletüket, meg Pálinkaházon, ezën a két helën. Az én öregapám állandóan bíres vót... Hát bizom, az én öregapámnak vót öt lejánya mëg két fia. Hét családja vót, kilencedmagáva vót. Ölig szegényül ítek ott. Abba a világba nëm ítek ám oan rúzsássan, szinte a lakás se vót nagyszerű, mer egyszerűen a cselédeknél ott is abba az időbe füstöskony284