A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 4. (Veszprém, 1965)

Katona Imre: Egy habán tál Veszprém megyei vonatkozásai

szági fajanszművességgel, ahol a kobaltmáz használata soha sem vált általánossá. A hazai Iparművészeti Múzeum, a prágai Iparművészeti Múzeum és a brünni Néprajzi Múzeum nagyszámú habán kerámiája tanúsítja, hogy a habán kerámiaművesség mázkultúrájában a kobalt kisebb-nagyobb arányban mindig jelen van. Ebből is következik, hogy egy általános, mindenütt megtalálható 'máztechnológiai sajátosság alapján nem lehet a magyarországi újkeresztények művességi emlékeit a készítési hely szerint differenciálni, szétválasztani. A magyarországi Batthyány-birtok leltáraiban legalább olyan gyakori a „kék maazu" edény, mint az erdélyi várak leltáraiban, sőt, az Iparművészeti Múzeumban is látható „kek, Zöld es feier" mázú edények is gyakran előfordulnak.

93 Ha az Iparművészeti Múzeum nagyszámú habán kerámikái között akarunk differenciálni a készítési hely szerint, a stíluskritikai megállapításokon kívül máztechnológiai sajátosságokra is fel kell figyelnünk, legalábbis ami a XVII. századi anyagot illeti. Később a XVIII. században, már a formai és ábrázolási megoldásokban is találhatunk eltéréseket, állapíthatunk meg csoportokat. így, külön csoportot alkotnak azok a kék mázzal díszített, 1710 és 1720 között készült fehér tálak, melyeken a virágdíszek rajzai, az évszámok kaligrafiái kisebb rajzi biztonságról tanúskodnak, mint a többi hasonló évszámú edényeik. Folytathatnánk az egyes, viszonylag elhatárolható csoportok felsorolását, azonban e helyütt bennünket inkább a mázakban kimutatható eltérések, különbségek érdekelnek. Így például az edényeken levő, főleg díszítésként használt sárgamázaikban is kimutathatók bizonyos sajátosságok, színbeli variációk. Az akkeressárgától a citromsárgáig, illetve annak különböző árnyalatáig, találhatunk más-más színezéseket. Sajnos, az edények lokalizálása mindmáig nem törtónt meg, ezért nem tudjuk a mázban jelentkező sajátosságokat a területi, helyi meghatározókra visszavezetni. Ha a tálat gondosan megvizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy az említett máztechnológiai sajátosságok itt is megtalálhatók. A címer-foglalatot körülvevő felirat mangánlilája a Sándor-család címerében levő pelikánnal mutat egyezést. A pelikán pandanját, a monocérost sárgával festette a tálat készítő gerencsér. Nem szorul külösebb bizonyításra, hogy a címeralákok ábrázolásában meglehetős önkényesség tapasztalható. Ez nemcsak a színezésben jelentkezik, hanem a címeralákok kompozíciós elrendezésében is. Ismeretes, hogy címeralakjainkat nemcsak a XVI., hanem a XVII. században is túlnyomórészt baloldali nézetben ábrázolták, különösen az állat- és emberalakokat. Ez alól természetesen találunk kivételeket is. A Horváth-család címeralakja ugyanúgy balra nézett, mint a Sándor-családé, a korabeli tipikus megoldásnak megfelelően. Ezzel szemben, már az első pillanatban szembetűnik, hogy a tálon a mester a két címeralakot egymással szembefordítva helyezte el, úgy, hogy a Sándorcímer pelikánját eredeti elhelyezésben meghagyta, a Horváth-címer monocérosát viszont az eredetihez képest ellenkező nézetből ábrázolta. Ezt tehette úgy is, hogy a címeralak pozitív rajzát a papír hátoldalára rajzolta s így ellentétes állásba másolta a tál felületére. Ezt a megoldást kompozíciós okokból kellett választania, — ugyanígy kompozíciós problémák miatt kellett a címeralákok eredeti, vagy ahhoz közeleső színeit megváltoztatni. Így viszont a Sándor-család címeralakján végzett lényeges színbeli módosítást. Tudjuk, hogy a cimeralakok színhűségéről törvény rendelkezett. A XVII. században azonban a színhűség, mint kötelező kritérium, mindinkább háttérbe szorul, sőt, még a címeralakon is hajtanak végre önkényes változtatásokat. A Sándorcsalád címeralakját az eredeti armális ezüst színnel ábrázolja. Ennek megfelelően a pelikán színének leginkább a fehér felelt volna -meg. Ezzel szemben a tálat készítő gerencsér a pelikánt nem az armálison látható ezüst színhez közel álló fehérrel, hanem mangánnal festette. Itt nyilván az alakok és az egész kompozíció kontrasztjára törekedett, s ezért tért el a címeralakoknál előírt színhűsógtől. A címereket pajzs helyett egymást átszelő zöld levélkoszorú fogja közre. Érdekes, hogy a gerencsér a címerek és tartozékaik ábrázolásánál a kobalt használatától eltekintett, ezzel szemben a koszorú zöldje eltér a habán edényeken általánosan használt nedvzöld színtől és inkább türkizkékbe hajlik. A habán kerámiákon más esetben is megfigyelhető ennek a türkiz-zöldes máznak a használata. Első pillanatban arra gondolhatnánk, hogy ez a türkiz-zöldes szín a tál készítésének olyan területére utal, ahol a máz alapanyagául szolgáló rézoxid rézszulfátot is tartalmazott, mely a türkizes elszíneződést előidézte. A Kőszeg—Rohonci hegység vonulataiban már a XVI. században, Batthyány Boldizsár idejében folyt jelentős vas- és rézbányászat. Erről Saller Farkasnak Batthyány Boldizsárhoz, valamint Batthyány Boldizsárnak feleségéhez Zrínyi Doricahoz intézett levelei

94 tanúsíkodnak. Batthyány Boldizsár nemcsak birtokain, Nyugat-Magyarországon tartott fenn ércbányákat, hanem 1580. márc. 17-én Pozsonyban kötött szerződés értelmében báró Herbesthayn Felicián udvari tanácsossal együtt a Trencsén megyei Gupel hegyben levő ezüst- és ólombányákat is bérbe vette Kazza-i Petthrewczy Miklóstól és Istvántól.

95 Erre az adott okot, hogy a Rohonc és Szalonak környéki 123