A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 2. (Veszprém, 1964)

Nagybákay Péter: Veszprémi és Veszprém megyei céhbehívótáblák

tós- (1687) és vargalegényeknél (1690) az atyamester (apámuram) hatalmi jelvénye az ún. „igazságbot" volt (Gerechtigkeit, Lopate, a szláv lopata = lapát szóból), amely az atyamester szobájában az asztal fölötti gerendán lógott és ünnepélyes alkalmakkor szalagos bokrétával díszítették fel. A hosszú, kereknyelű, sima tányérban végződő, nagy főzőkanálhoz hasonlító tölgy- vagy bükkfabot tulajdonképpen fenyítő eszköz célját is szolgálta, a testi fenyítést, 1—12 lapátütést ezzel hajtatták végre a törvénysértő legényen.

33 A bot rendeltetésénél fogva kétségtelenül a céh fontos hatalmi jelvényének számított. Magyarországon a szolgálati bot használatának, mint a behívótáblák előzményének első nyomát éppen Veszprém megyében találjuk, mégpedig a pápai vargamestereknél. A sárváriak részére 1611ben átadott artikulusaik között ez áll: „Az Űj mesternek (aki egy évig a szolgáló mester tisztét tölti be) illyen esztendeig való szolgálattyának le titele után, és az botnak le titele után, kit magyarul Istáp le titelnek hivnak... stb." Ugyanezen rendtartás másik helyén ki tűnik, hogy „ha az Társaság Ché Mestere az egész Gehet kívánná parancsoltatnyi, a Szolgáló Mester... tartozik kimennyi és a kinn való parancsolást végben vinnyi", nyilvánvalóan az „istáp", a bot körülhordozásával — bár ezt kifejezetten nem írja a rendtartás —, de a botnak, mint a szolgáló mester által használt hatalmi jelvénynek a lényegéből egyenesen erre lehet következtetni.

34 A céhbehívótáblák magyarországi használatára a XV. századi nagyszebeni céhszabályzatokban találjuk a legelső adatokat, amelyek a jelvény (Zeichen) vagy tábla (Tafel) körülhordozásakor szigorú büntetés terhe alatt tiltották meg az — akkor még nyilván szóbeli — üzenet elferdítését („Verdrehen des Zeichens").

35 Kétségtelen, hogy a XV. században a Felvidéken is általános lehetett már a céhtáblák használata, amire a késmárki céhrendszabályok a XVI. század elején határozottan utalnak („Wenn mann das Zeichen umibsendet").

36 A XVI. és XVII. században kiadott magyarországi céhszabályzatok legtöbbjében pedig már külön artikulus foglalkozik a táblajáratással. A céhbehívó táblák eredetileg a céhek címerei lehettek. E mellett szól a legrégibb XVI—XVII. századbeli behívó táblák kifejezett pajzs alakja. A pajzsalak — a később fellépő sok egyéb más forma mellett — egész a XIX. századig fennmaradt. Változatai az egymást követő képzőművészeti stílusáramlatok hatását tükrözik. Az első ismert magyarországi oéhbéhívó táblát, a brassói ötvöscéh 1556ból fennmaradt remekbe készült pajzs alakú ezüst bemondótábláját,

37 a német szakirodalom „Zunftschild"

38 néven tartja számon, amely céhpajzsnak, céhcíimernek, esetleg céhcégérnek fordítható. A pajzs alakú behívótáblákra szerelt nagy fém vagy vaskarikák és az a körülmény, hogy a pajzs mindkét oldalát figurális ábrázolások díszítették, felvetik annak a lehetőségét, hogy a céhtáblákat cégér gyanánt is használták. Ez ellen szól viszont a behívótáblák mérete. Az összes ismert céhbehívó táblák hosszabbik oldala 30 cm alatt marad, talán éppen azért, hogy kézben vagy akár zsebben könnyen el lehessen vinni őket, ezért cégérnek, éppen kicsiny méretük miatt nem alkalmasak. Valószínűbbnek látszik, hogy bent a céhszobában vagy a legényszálláson tartották őket a falra akasztva. A rájuk erősített karika emellett arra is szolgálhatott, hogy egyrészt zsinórra fűzve nyákba akasztva járhassanak körbe a céhtáblával, másrészt, hogy — ahol céhház vagy céhszoba nem volt — a céhmester házánál a céhláda fölé vagy a céhládába ütött szegre felakaszthassák. A táblát gyakran a karikájukra kötött bojtos zsinórokkal vagy színes szalagokkal is feldíszítették.

39 Később a pajzsalakok mellett egyéb formák is megjelentek. Különösen az írásbeliség elterjedésével változott meg a bemondó táblák funkciója és ezzel együtt alakja is, Eleinte még a pajzs alakú, rendszerint fából készült fatáblácskára egyszerű keskeny rézszalagot szegezték, hogy az üzenet papírlapját azzal rögzíthessék a táblához. Később csinos rézkerettel látták el a tábla egyik oldalát, vagy a táblát már egyenesen úgy készítették, hogy az egyik oldala teljesen sima maradjon és erre pecsétviasszal erősítették fel a hirdetményt. Gyakoriak az olyan táblák is, amelyeket két rézlap összeszegecselésével készítettek, amelyek közé be lehetett csúsztatni a levelet, majd megjelennek a könyv alakú behívótáblák, amelynek két sarkon elfordítható lapja közé tették az üzenetet. Végül már egyenesen kis szelencéket, dobozokat, sőt négy lábra állítható díszes, lapos szekrényekéket készítettek a meghívó irat vagy hirdetmény számára. Hogy a táblát könnyebben lehessen felmutatni, sokfelé nyéllel látták el. Ez eleinte a tábla alsó vagy felső oldalán levő díszítőelemek meghosszabbítását, később a sokszor egészen egyszerű alakú táblához erősített külön fogantyú hozzátoldását jelentette. A nyeles táblák, amelyek leginkább a nyeles kézi tükörhöz hasonlíthatók, különösen az ország keleti felében, a Tiszántúlon és Erdélyben terjedtek el (Debrecen, Nyírbátor, Szatmárnémeti, Kolozsvár), de a Dunántúlon is akad nyeles behívótábla. A nyeles táblák külön típusa az ún. névsortábla, amelynek használata főképp a XIX. század második felében jött szokásba. Erre az egyszerű, hosszú nyeles 343