A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 2. (Veszprém, 1964)

Nagybákay Péter: Veszprémi és Veszprém megyei céhbehívótáblák

zett órára bé nem menne". Ez a táblához fűzött magyarázat, amely szerint az „az egész Czéh Táblája", a tábla jelentőségét hivatott kidomborítani, azt, hogy a tábla az egész céh hatalmi jelvénye, magát a testületet, a testület akaratát fejezi ki. A behívótáblát az ifjúmester, a legfiatalabb mester vitte körül, akinek a magyar céheknél „szolgáló mester"

12 volt a neve. Helyenként a szolgáló ifjú mestert éppen ezért behívómesternek vagy bejáró

13 mesternek is nevezték, a céhgyűléseket ugyanis sokfelé bejárásnak hívták. Az üzenetküldésnek így kialakult módja az ún. „táblajáratás" az egész történelmi Magyarország területén általános szokás volt. Egyes helyeken, ahol nagy volt a céhtagság létszáma, vagy egymástól távol laktak a mesterek, nem is egy, hanem több táblája is volt a céhnek. Ilyenkor több irányba egyszerre indították el a táblát, hogy mindenkihez idejében eljusson. A táblajáratás, illetőleg a tábla körülhordozása — épp a nagy távolság vagy a kiértesítendők nagy száma miatt — sok helyen nem a szolgáló mester feladata volt, hanem minden mesternek magának kellett — esetleg legénye útján — a táblát „táblás szomszédjához"

14 átküldenie, aki azt újból továbbította a következő mesternek, mígnem végül is az utolsó mestertől, akit „táblafiának"

15 neveztek, vissza nem jutott a céhmesterhez, aki elindította. A táblajáratást lelkiismeretesen kellett végrehajtani, mert „aki a Czeh Tábláját böcztelenül hordozza, avagy, hogy a földre vagy Ablakra le tenné, vagy eltévesztené, két forint birsággal büntettessék meg" írja pl. a debreceni késcsinálók 1674. évi szabályzata.

18 A táblajáratásokon kívül helyenként előfordult, hogy másféle jelvénnyel igazolták magukat az üzenetvivők, pl. a soproni lábbeli készítők kaptafával,

17 a kolozsvári ifjú szabómesterek 1678. évi temetési rendtartása szerint az ifjú mesterek rangban legidősebbje, az ún. kulcsos mester, akinél a céhláda egyik kulcsa állott „kolcsot bocsáttatván" hívta össze az ifjú mestereket, akik kötelesek voltak azt körülhordozni, mert, ha valaki „az üzenetet elveti, avagy a kolcsonak valakinél le tétele történik" súlyos pénzbüntetésben részesült.

18 A németprónai vargalegényeket fekete bőrrel bevont kis facipővel hívta össze az öreglegény, amelyről bőrzsinegen a régi legényláda két kulcsa lógott le.

19 A céhtáblát a céhmester hordoztatta körül („járatta", „bocsátotta ki", „indította el") a céh egybehívására, amikor céhgyűlést hirdetett (bejáratás), temetés, körmenet, új mester avatás vagy egyéb öszszejövetel előtt. De a mesterek közül is bárki járathatott táblát, azaz összéhívhathatta a céhet saját ügyében is bizonyos meghatározott összeg lefizetése ?A2 esetén, amint azt a veszprémi csizmadiacéhek 1761. évi artikulusainak XIX. pontja előírja.

20 Végül a büntetéseket is táblajáratás útján hozták a céhtagok tudomására. A táblajáratás szokása olyan mély gyökeret vert, hogy túlélte magát a céhrendszert is, amire kézzelfogható példa, nogy a veszprémi csutorások és tobakok ipartestülete még 1882-ben is új táblát készített magának,

21 sőt a debreceni tímára-mestereknél még 1938-ban is élő szokás volt a táblajáratás. Bár kétségtelennek látszik, hogy a mesterek összehívásának ez az ősi, jelvény körülhordozásával történő módja eredetileg a nyugati céhszervezetekben is megvolt, a német nyelvterület céhszokásairól szóló gazdag szakirodalomban — néhány szórványos esettől eltekintve

23 — a behívás ilyen módjáról alig esik említés. A céhládák, céhpecsétek és céhzászlók mellett felsorolják a céhházak, céhszobák (Stube), legényszállások (Herberg) cégéreit (Herbergsschild),

24 a céhcímereket (Zunftschild, Zunftwappen),

25 temetési díszpajzsokat (Sargschild, Bahrtuchschild), amelyeket a ravatali térítőkre akasztottak, felírótáblákat (Aufsohreibtafel),

28 amelyekre azt jegyezték fel, hogy ki mennyit ivott és mennyit kell fizetnie (Zechü), végül az ún. céh jelvényeket (Zunftzeichen),

27 amelyek valamely szilárd anyagból, többnyire sziluettszerűen kivágott, vagy kis üvegszekrénybe gondosan beépített ízléses összeállításai voltak a mesterség legjellegzetesebb munkaeszközeinek, munkatárgyainak vagy termékeinek,

28 és a céhház vagy céhszoba falát díszítették, de kifejezetten behívásra szolgáló céhtáblákat sehol sem említenek. Legvalószínűbb, hogy a behívótáblák legközelebbi rokonai az előbb említett céhjelvények (Zunftzeiohen) mellett a nyugati céheknél elterjedt különböző elnevezésű díszbotok (Stab) lehettek. Ilyenek voltak a koppantóbot (Aufschlagstab), a parancsközvetítő küldöncbot, vagy szolgálati bot (Ordonnanzstab)

29 az ún. „pásztorbot", vagy „legénybot" (Sohäfferstab, Schäffergesellenstab),

30 és a kőműveseknél a „Reglement,

31 amellyel a céhgyűlésen, vagy a legények gyűlésén az elnöklő céhmester, illetve dékán (öreglegény, Altgeselle) zajongás esetén az asztalra ütött és amely rendfenntartó és bírói hatalmának jelvénye volt. Ezt hordozták előre körül, ha a céh körmeneteken vagy felvonulásokon zárt testületi egységben jelent meg. De a rendfenntartás biztosítására és hatalmi jelvényként nemcsak botot, hanem helyenként valóságos jogart (Zepter), gyakran pedig díszkalapácsot vagy egyéb tárgyat is használtak. A szolgálati bot is jogarra emlékeztető díszes faragású pálca volt, amelyet rendszerint fel is szalagoztak.

32 A németprónai (Nyitra megye) posz-