A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 2. (Veszprém, 1964)

Fettich Nándor: A jutasi avarkori temető revíziója

szláv népcsoportok vezetői számára készültek ezek az ólomveretes jelképes övek. Ezek igazgatták avar megbízásból a saját népük kisebb csoportjait és így az avar közigazgatás és szervezet régészeti emlékanyagának felismeréséhez jutottam el. Már ott felvetettem azt a kérdést, hogy az ezüstözött bronzgarnitúrák vajon nem a gyakorlatilag használhatatlan ólomgarnitúrák folytatásai-e? Ilyen szemmel vizsgálva a jutási temetőt, az egész avarkoron át találunk ott ezüstözött garnitúrákat. Ez a tény első pillantásra megfelelne a jutási nép erősen vegyes voltáról eddig mondottaknak. A régi ásatási jelentések a garnitúrák ezüstözésének nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Az ezüstö2és tényét csak akkor szokták említeni, ha az ezüstözés feltűnően erős volt. Egyébként a zöld patina a gyengén ezüstözött felületet is el szokta borítani; csak gondos tisztítás hozza elő újra az ezüstözést. Egyébként már régebben gondoltam reá (és basaharci könyvemben is megírtam), hogy a bronz övgarnitúrák nem egyebek, mint az eredeti arany kagáni garnitúráknak színben is megfelelő utánzatai. Most pedig az ólomgarnitúrák vezettek rá az ezüstözés és a fehér fém színének jelentőségére. A jutási temető anyagát ebből a szempontból is átvizsgáltam. Az egész jutási telepre érvényes statisztikát természetesen nem igényelhetünk, mert a temető túlnyomó része elpusztult. A megmaradt temetőrészeken aránylag feltűnően nagy az ezüstözött garnitúrák száma. Az anyag vizsgálatának eredménye azonban óvatosságra int. Ügy látom, hogy az avarkor első felében az ezüstözésnek volt bizonyos jelentősége. Eredetileg ezüstből készült jelentős mintaképeket akartak utánozni olcsóbb bronzanyagban, ezüstözéssel. Származási és vallási hagyományok húzódnak meg e jelenség mögött. Az ezüstözés színével való megjelölés azonban akkor abban az esetben sem jelentette politikai cél szolgálatát, ha az ilyen véretekkel ellátott öv a viselőjének társadalmi, vagy katonai helyzetét is hivatva volt egyúttal jelképezni. Ugyanis az ezüstözés akkor csak járuléka volt az ősi eredetű mintának, nem pedig minden mintától független elsődleges jelkép. Az avarkor első felében az ezüstözés ezen szerepének a későbbiek szempontjából mégis van bizonyos közvetlen jelentősége, ugyanis a minden mintától független ezüstözés, mint elsődleges ismertető jele a politikai hatalomnak, az avarkor első felében uralkodó gyakorlaból nőtt ki, figyelmen kívül hagynunk tehát nem lehet, amikor a jutási példákat vizsgáljuk. A rendelkezésünkre álló jutási régiséganyagban legkorábbi a 10. kép 3—12 alatti garnitúra, melynek minden darabja ezüstözött (a csat kivételével). Ez a kunágotai arany garnitúra típusának tömör bronz utánzata. Hogy ez esetben nem az arany színét akarták utánozni a bronz színével, hanem határozottan ezüst mintakép utánzására törekedtek, nem volt véletlen. Ezzel a kérdéssel külön munkában kívánok foglalkozni, mert ez nagyobb terjedelmet kíván. A 14. kép 1—4 alatti bronzlemezes garnitúra gondos ezüstözése azt a célt szolgálta, hogy a Martinovka-kultúra jellegzetes, erősen geometrikus díszű szíjvégeit és vereteit még színben is utánozzák. Ez tehát azon esetek egyike, amikor az ezüstözés járulékos elem csupán; a tulajdonképpeni célt egyelőre csak régészeti fogalommal tudom körülírni. A martinovkai kultúra hagyományának fönntartása ez a cél. E régészeti jelenség mögött álló történeti és politikai tartalom feltárása az előbbi garnitúra történeti kiértékelésével együtt külön tanulmányom tárgyát fogja képezni. Itt most csak annyit kell mondanom erről a garnitúráról, hogy kora jól benne van a 7. században. A lehajló szélek a Martinovka-kultúrában még nincsenek meg. Ott két sima lemez és a kettőt összekötő keskeny csík az alakítás elemei. Itt a profilált préselőminta használata a jellemző. A martinovkai kultúra virágkorától legalább két emberöltő választja el ezt a garnitúrát. Időrendben következő a 167. sír ezüstözött garnitúrája (18. kép 1—5), melyről mondottuk, hogy a három egyforma kisszíjvéges garnitúra már a griffesindás garnitúrák közvetlen előzménye a 7. század második felében. Itt már esetleg gondolhatunk arra, hogy a 175—180 cm magas férfi (germán?) talán vezetője volt a jutási nép valamelyik germán csoportjának. De nem az ezüstözés alapján, bár a vasból készült szíjvégbujtató (5) arra mutat, hogy a fehéres szín kedvéért inkább választották a vasat, mint a bronzot. Az eredeti, ezüstözött bronz szíjvégbujtató elveszhetett. Ilyen apró jelekből látjuk a tendenciát: az ezüstözésnek megvolt a jelentősége, ha járulékos volt is. Mint láttuk, ez a 167. sír második szomszédja volt dél felé a 196. sz. longobard sírnak (6. kép). A nagy szál ember maradványait földúlták, fejét elrabolták, de övgarnitúráját otthagyták. Nem értékszerzés volt tehát a cél, hanem vagy védekezés a halott szellemének visszatérése ellen, vagy meggyalázás. Utóbbi a valószínűbb, mert előbbi esetben elég lett volna a fejét megfordítani és otthagyni, amint az avarkori temetőkben szokásban volt. A 30. és 31. képeken látható övfelszerelések nagy változásról tanúskodnak: maguknak a mintáknak megvan ugyan a hagyományuk, az ezüstözés azonban ezeknél mindenek fölött való elsődleges ismertető jel. Ez abból látható, hogy itt olyan övgarnitúrákon lép föl, amelyeknek közvetlen előzményeik aranyban születtek meg, amelyeknél tehát inkább 102