A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. (Veszprém, 1963)
Éri István–Takáts Vilmos: A nagyvázsonyi Kinizsi-vár famaradványai
szeti leletekben a lignin hányada erősen megnövekedett a cellulózanyag rovására. A talajból előkerülő régészeti falelet rendszerint szivacsos szerkezetű, sajátszerúen lágy, ujjal benyomható, ugyanakkor alakját és eredeti méreteit teljesen megőrzi. Szerkezeti szilárdsága egyáltalán nincs, szétmorzsolható, a nagyobb darabok a kiemeléskor önsúlyuktól eltörnek. Amikor az ilyen fa száradni kezd, a párolgó víz felületi feszültsége olyan nagy nyomást gyakorol az üregek meggyengült falára, hogy a fa szerkezeti elemeinek kohéziója megszűnik: a fa szétmállik, lemezesen, levelesen széthasadozik, ezáltal megduzzad, elcsavarodik, vetemedik. Sok esetben nem marad más a kiszáradt régészeti faleletből, mint forgácsok alaktalan halmazai (322. kép). Sajnos, a nagyvázsonyi famaradványok egy részénél is ez volt a helyzet. A medence 1958-ban került elő és 1960 őszéig, a tulajdonképpeni konzerválási munkák megkezdéséig több ízben is eléggé kiszáradt. A kreozotos kezelés, amivel korábban próbálták a konzerválást megoldani, nem használt. A farkasverem frissebben feltárt cölöpjei és gerendái Szalay Zoltánnak, a Néprajzi Múzeum főrestaurátorának javaslatára azonnal víz alá kerültek, és így teljes, épségükben fenntarthatók voltak. A régészeti faleletek hathatós konzerválásának a következő feladatokat kell megoldania: a vizet ki kell cserélni valamilyen más anyaggal, amely vízzel elegyedik, vizes közegben is megköt, a fa szerkezeti 319. kép. A farkasverem D-i zárófala, vízáteresztő nyílásokkal Abb. 319. Südliche Schlusswand der Wolfsgrube, mit Durchlassöffnungen für das Wasser 318. kép. Részlet a farkasverem hídszerkezetéből Abb. 318. Detail der Brückenkonstruktion elemeit összetartja és így meggátolja a párolgó víz roncsoló hatását. Egészen természetesen adódott, hogy ilyen anyagot a műanyagok sorában kell keresni. Külföldi gyakorlatban eddig kétféle műanyag vált be régészeti faleletek tartós konzerválására. Az egyik a berni múzeum vegyészei által alkalmazott melamingyanta előkondenzátum, a másik a polietilénglikol viasz, amelyet, a londoni British Museum laboratóriumában használtak először, és ma már sokhelyütt sikerrel alkalmazzák kisebb méretű faleletek konzerválására. Mindkét eljárásnak egyébként kitűnő elméleti és gyakorlati alapjaik ellenére közös hátránya, hogy a víz kicserélése rendkívül hosszadalmas, hetekig, sőt hónapokig tartó művelet, és a tárgyak teljes bemerítését teszi szükségessé, ami a nagyméretű külszíni, esetleg még be is épített faszerkezetek esetében egyenesen megoldhatatlan. 349