A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. (Veszprém, 1963)
Éri István: A nagydémi lararium múzeumbakerülése
ném, néhány szóval meg kell világítani azt is, hogy Laczkónak nem fantomok ellen kellett küzdenie, a. múzeummal szemben feltornyosuló akadályok abban az időszakban valóban szinte áthághatatlanok voltak. Ez egyúttal a magyar múzeumtörténet, műtárgyvédelem jellegzetes esete, példája és így e témának is élő tanúságául szolgál. Röviden arról van szó, hogy az 1900-asf évek elején egy magános birtokában, tulajdonában levő, bár közérdekű műkincs jog szerint magántulajdon volt és lehetett olyannyira, hogy törvényes úton azt közgyűjtemény megszerezni képtelen volt. Ennek oka az, hogy még csak annyira használható műtárgyvédő törvényünk sem volt, mint amilyet 1881-ben a műemlékek védelmére hoztak. 3a A századeleji megfogalmazás szerint az „ingó műemlék" címszó alá tartozó, „régészeti, vagy művészeti, történeti vagy műtörténeti értékkel bíró és a közérdek szempontjából fenntartásra méltó" tárgyak szabad adásvétel tárgyát képezhették, az országból bárki kivihette és külföldön értékesíthette azokat anélkül, hogy ezt a „köz" bármilyen módon korlátozni, vagy megakadályozni tudta volna. Ennélfogva az ország hazai és belföldi műkereskedők eldorádója lett. Sok szakember látta, tudta ezt, nemegyszer tették szóvá hivatalos helyeken és a közvélemény előtt egyaránt. A szakemberek közül ezúttal csak egyei idézzünk tanúságul, Sági Jánost, a keszthelyi múzeum egyik alapítóját, aki 1913-ban ezt írja a Múzeumi és Könyvtári Értesítőben: „A régiségkereskedők ma már hihetetlen mértékben behálózzák az országot. Nemcsak maguk utaznak, hanem rendes fizetéses alkalmazottaikat is utaztatják. Ma már alig van falu, amelyikben ne lenne olyan szatócs és házalóféle ember, aki nem állana összeköttetésben fővárosi, sőt külföldi régiségkereskedővel. Ha ez a szervezeti továbbra is akadálytalanul működhetik, akkor hazai múzeumaink elől elharácsolja a gyűjteménynek való anyagot, mire múzeumaink fölébrednek. Ez a kereskedelem hazai kultúránkra, valóságos veszedelmet jelent... Törvényt kellene rá hozni, hogy régi emlékeket külföldre szállítani nem • szabad. Az ilyen törvényre külföldön már van példa. Miért' kelljen e törvény megalkotásában nekünk lenni legutolsóknak, mikor jóformán mi vagyunk a legszegényebbek múzeumokban, tehát nekünk áll legnagyobb érdekünkben az, hogy megmentsük a még megmenthetőt," 4 Sági kifakadása alatt ai folyóirat szerkesztőjének megjegyzése olvasható: 1912 elején már felterjesztették az ingó műemlékek védelméről szóló törvényjavaslatot a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez. Valóban, ez megtörtént. Több mint tíz esztendeig készült maga a törvényjavaslat. 1907-ben Fraknói Vilmos, a magyar múzeumügy akkori feje így nyilatkozott erről: „Szemben azzal a pusztulással, melynek múltunk ingó emlékei, sokszor tulajdonosaik és gondozóik hanyagsága vagy tájékozatlansága miatt ki vannak téve és a veszéllyel, mely! azokat a külföldről mindinkább megnyilatkozó kereslet következtében környékezi : halaszthatatlanul szükséges azok oltalmáról, külföldi példák után indulva, törvény útján gondoskodni, aminthogy az ingatlan műemlékek már 1881 óta törvény oltalma alatt állanak . . . remélni lehet, hogy a fontos kérdés rövid idő alatt megoldás elé vezettetik."5 A remény nem teljesült egyhamar. 1899-ben esett először hivatalos formában szó a törvényjavaslat készítéséről, 6 ugyanabban az évben, amikor a görög törvényhozás már életbeléptette a maga műemléki és műtárgyvédelmi törvényét. (A magyar törvényjavaslat előkészítésének szemléletére, de a hazai helyzetre is jellemző, amit erről a törvényről 1914ben magyar múzeumi szakember nyilatkozott: a görög törvény „kissé túl radikális ... alapgondolata, hogy az ország területén talált minden műemlék a nemzeti vagyon része és a polgárok közös tulajdona." 7 1902-ben alakult meg a szűkebb szövegező bizottság, mely 1909-ben fejezte be munkáját. A javaslatot ezután 1911-ben ismertették a szakemberekkel, végleges szövegét ez év decemberében nyerte el. 8 Nincs mód arra, hogy hiányosságait vizsgáljuk, elég annyit megjegyezni, hogy a javaslat a legmesszebbmenőkig védelmezte a magántulajdont, még ai magánosok birtokában levő műtárgyak jegyzékbevételét is a tulajdonos beleegyezéséhez kötötte. Amikor ezen a végző szövegezést végző tárgyaláson javaslat hangzott el arra nézve, hogy legalább a magántulajdonban levő hazai nagybecsű emlékekre biztosítsák az állam elővételi jogát, ezt a magyar kultúrpolitika akkori jellegzetesi képviselője, az elnöklő Wlassics Gyula így utasította el: „ ... tart attól, hogy ezzel túl messze menne a javaslat és belenyúlna a magánjog körébe."9 A műtárgyak külföldre történő kivitelénél a javaslat miniszteri engedély megszerzését írta volna elő. Wlassics „figyelmeztet arra, hogy a jelen szövegezés mellett például Ausztriába se volna kivihető egy ékszerül szolgáló műtárgy, erre is a miniszter engedélye volna szükséges," 1 *' így aztán még ezt az aligha radikális szövegezést is módosították. Azonban még ez az ilyen kompromisszumokban megnyilvánuló, láthatólag egyáltalán nem radikális törvényjavaslat is elbukott, mint ahogyan erről a múzeumi szakembereket 1914-ben tudósították: „ ... kedvezőtlen pénzügyi viszonyaink miatt mindezideig törvényerőre nem emelkedett." 11 Az ingó 29
