A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. (Veszprém, 1963)
Éri István: A nagydémi lararium múzeumbakerülése
műtárgyak védelem nélkül maradtak további tizenöt esztendeig, a magyar múzeumügynek mérhetetlen károkat okozva. Csak az 1929. évi XI. törvény III. fejezete mondotta ki, ugyancsak nem eléggé radikálisan a védelmet, éppen harminc esztendőre a gondolat első jelentkezése után. Ez volt a helyzet a törvényes védelem tekintetében, országos szinten. Helyenként azonban, ahol egy-egy, éppen a születés, kialakulás stádiumában levő, egylet, vagy megyei törvényhatóság által is gyámolított múzeum vezetője segítségért folyamodott a közvetlen hatóságokhoz, elérhette, hogy egyegy rendelkezés általánosságban biztosított e gyűjtemény számára valami kis előnyt az „orvásatók", „kincskeresők", hellyel-közzel még a műkereskedőkkel szemben is. Nem mondhatjuk, hogy a Veszprémvármegyei Múzeum nem kapott volna efajta támogatást. Már a megalakulását követő hónapokban „régészeti értékkel bíró tárgyak" bejelentését írta elő az alispán valamennyi község elöljáróságának. Az 1903 március 3-án kelt körrendeletben például ezt is olvashatjuk: „ ... miután a múzeum létesítésére első rangú fontossággal bír az, hogy tudva legyen, mikép a megye múltjára, akár történelmi, akár régészeti szempontból csak kis mértékben is jelentőséggel bíró tárgyak vagy emlékek hol és leinek birtokában vannak s ennek kipuhatolására és bejelentésére hivatali állásuknál fogva a jegyzők legalkalmasabbak, felhívom a jegyző urakat, hogy ezen emlékek és régiségek holléte iránt alkalmas úton tudakozódjanak és az eredményről hozzám esetről-esetre tegyenek jelentést." 12 Papp Sándor királyi tanfelügyelő néhány nappal később, március 15-én a megye tanítóit szólította fel körlevélben: „...figyelmeztessék és világosítsák fel... a tájékozatlanokat, úgy azokat, kik az ily tárgyakat mint értékteleneket elvetnék, valamint azokat, kik csekély, néha pár krajcárnyi személyes haszon fejében készek oly kezekre adni, melyekben a hazára nézve legalább, szintén elveszettnek tekinthetők."^ A múzeum számára a törvényhatóság által meghozott szabályrendeletből is kitűnik: valamilyen jogkört feltétlen biztosítani kívántak részére, így a múzeumi bizottság „alkalmas módon ellenőrzést gyakorol véletlen leletek felett... a vármegye területén fontosabb régészeti leletek helyein szakszerű ásatásokat rendez... megőrzés és kiáll ítás végett, a tulajdonjog fenntartása mellett régészeti és művészeti műkincsek .. számára a múzeumban helyet biztosít.. ," 14 Hatékonyabb segítséget azonban csak jónéhány év múlva (bizonyára a hathalmi lelet okozta bonyodalmak tapasztalatait is figyelembe véve) 1912-ben nyújtott a megye, amikor körrendeletet bocsátott ki „a nyilvános múzeumokat illető régiségeknél követendő eljárás tárgyában." Az eddigieknél jóval határozottabban szögezte le az alispán e tekintetben a megye álláspontját: „Előfordult esetekből arról szereztemi tudomást, hogy az utóbbi időben a mezőgazdasági, építkezési és egyéb földmiunkálatoknál felszínre kerülő régiségeket... a találók, vagy a földtulajdonosok... eltitkolva maguknak megtartják, sőt azokat áruba bocsátva maguk javára értékesítik s így e tárgyakat a tudomány és a nagy közönség érdekeit szolgáló közintézetek, az országos nemzeti és nyilvános múzeum elől elvonják." Kijelenti, hogy a megye területén előkerült leletek a megyei múzeumot illetik, illetve ez hivatott azo^ kat kártalanítás útján magához váltani. ] 5 Meg kell azonban állapítanunk, hogy ez, a fentebb ismertetett törvényjavaslatnál valóban radikálisabb rendelkezés először nem Veszprém megyében látott napvilágot. Két esztendővel előbb Csongrád megye alispánja bocsátotta ki először az országba a hasonló célzattal a maga körrendeletét. Mégpedig ügyesen értelmezve és alkalmazva egy 1872-es belügyminiszteri rendeletet, amely az éremleletek, régiségek és általában a talált és felszínre került műkincsek körüli eljárás szabályozásáról szólt, de amelyet, a jelek szerint, csak kivételes esetekben alkalmaztak eddig. 16 Eszerint ezek a leletek az állam tulajdonát képezik, tudományos intézetek részére való megszerzésük érdekében azonnal köteles a találó, vagy a földtulajdonos a pénzügyi hatóságot értesíteni, amely a továbbiakban hivatalos úton hivatott eljárni. Laczkónak, bár a hathalmi lelet megszerzésével össze sem hasonlítható módon, volt alkalma másutt is tapasztalnia, mennyire erőtlenek mindezek a rendelkezések, így például 1907 májusában rövid két hét alatt ment végbe a Nagyvázsony—Zsófiamajor-i hatalmas, 8000-nél is több érmet tartalmazó római lelet külföldre juttatása. 1 ? 10-én találták meg szántás közben az edényt, Schwartz Bernát vázsonyi körorvos néhány nap múlva tudatja Laczkóval, megjegyezve: „Azt a pénzt nem volna szabad megengedni, hogy Bécsbe vigyék, mert ide való!" A Lieben Lipót bécsi bankár birtokához tartozó major tiszttartója a múzeumigazgató kérésére 18-án már ezt válaszolja: „...a mitől féltem és a mit megakadályozni szerettem volna, bekövetkezett. Tegnap utasítás érkezett az irodába, hogy az egész leletet úgy, a mint van, azonnal küldjék Bécsbe..." A továbbiakban arra kéri Laczkót, forduljon egyenesen Liebenhez, „ ... a gyorsabb elintézés érdekében lehetőleg német nyelvet használva." Május 24-én már Lieben válasza is megérkezik: majd módját ejti annak, hogy a veszprémi múzeumnak szánt ér30
