A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. (Veszprém, 1963)

Vörös Károly: Francsics Károly veszprémi borbélymester pályafutása

— alapjában feudális szemléletű — autarkiája válik teljessé, gazdasági és hangulati értelemben egyaránt, — s az, hogy borát értékesítheti, csak legfeljebb másodsorban fordul meg agyában (boreladásra vonatkozóan az egész naplóban talán csak egy, adatot találunk). Igazi jövedelmi forrása saját szemében mindvégig a műhely (sőt még ennél is inkább a legbiztonságosabb, előre biztosított jövedelmet nyújtó előfizetők, a konvenciósok csoportja) marad. Láthatólag elképzelhetetlennek tartja, hogy amíg ő és segédjei — úgy, amint már Halas' idejében is tették — rendesen ellátják dolgukat, addig iparának menetében, jövedelmezőségében hanyatlás állhatna be. Mindennek legbiztosabb alapjaként pedig az ingatlant tekinti: a házat, a, szőlőt, a szántóföldeket: a klasszikus értelemben vett vagyont. Ehhez képest valóban nem számol rosszul akkor, amikor a szőlőt megveszi, de ebből a szemléletből értjük meg azt az egyre növekvő megdöbbenést, rémületet, teljes tanácstalanságot, majd rohamos demoralizálódást is, amely majd annak láttára fogja el, hogy házzal, szántóval, szőlővel: tehát tulajdonképpen több ezer forint értékű vagyonnal — öreg napjaira gyakorlatilag nemegyszer fillér nélkül marad. Egy egész nemzedéknek elődeitől örökölt, a fizikailag is megingathatatlan vagyontárgyak stabilitásába fektetett hite (mely a mozgatható tőke megszerzését csak másodlagos fontosságúnak tartja) s ezen alapuló biztonságérzete omlik össze a hatvanas évek második felében Francsics életében. De nem kevésbé jellegzetesnek, s egy egész rétegre és generációra jellemzőnek kell tekintenünk azt is, ahogy a hajdani jómód idején felvett szokásaihoz, életmódjához és életformájához borbélyunk oly sokáig s oly görcsösen ragaszkodik. Változatlanul tart segédeket és inast, roppant nehezen szánja rá magát háza

1 egy részének bérbeadására is: arra, hogy szőlőjét eladja, a legnagyobb nyomorban sem gondol, s nem mond lei a jó és bőséges táplálkozásról sémi. Persze ennek alján bizonyos adag urhatnámság is lappang, amit jellemzően mutat néhány elszólása (ha száz akó bora lenne, soha többet nem borotválna), vagy vágyálma: kiköltözni a szőlőbe, s onnan csak írásban igazgatni veszprémi műhelyének munkáját. Lehetetlen, hogy ennek láttán ne a lecsúszó kisnemesség „fenn az ernyő, nincsen kas" életformája jusson eszünkbe analógiaképpen. Mert a korlátoltság, a viszonyok megváltozásának fel nemi ismerése; a föld és általában az ingatlantulajdon mindenhatóságán alapuló stabilitás hamis érzése; ragaszkodás a régi, megszokott, kissé úrhatnám életformához: mindez nemcsak az évtizedeken át céhes keretek között élt s dolgozott kispolgár magatartásának jellemzője, — mint ahogy Francsics hanyatlása sem csupán ennek a rétegnek sorsára jellemző folyamat. Hasonló módon — és hasonló jellegű okok és tényezők összhatása folytán ; alkalmazkodás hiánya, kölcsönök, váltók, s ragaszkodás az uras életformához, indul többé vissza nem fordítható hanyatlásinak e korszakban a reformkor kisbirtokos és szegényebb középbirtokos köznemesi rétege is. 13. Francsics Károly hanyatlása így tehát —• közelebbről szemügyre véve — nem csupán egy szerencsétlenül spekuláló, kissé úrhatnám borbélymester meghatározott külső körülmények között szinte szükségszerű bukásának története, — hanem meglátjuk benne azt is, hogy a társadalomnak annál э rétegénél, melybe Francsics is tartozik (vagy legalábbis melynek tudatával rendelkezik), ezekben az évtizedekben maga a szerencsétlen spekuláció — ha nem is szükségképpeni vagy éppen törvényszerű jelenség — de tipikus lehet. Ez a réteg ugyanis, mely még a feudalizmus (ámbár a kapitalizmus csíráitói terhes) viszonyai között nőtt fel, s gondolkodásmódját a feudalizmus tudata formálta — akkor általában országszerte még nem volt elég érett arra, hogy sikeresen beilleszkedjék az új viszonyok közé. A magyar feudalizmusnak erre az utolsó évszázadára különösen nyomasztóan ható gyarmati helyzet ugyanis egyrészt (a gazdasági alap vonatkozásában) a mezőgazdasági árutermelés alacsonyabb szinten való kibontakozása elé sokáig épp úgy akadályokat gördített, mint ahogy a céhes árutermelésnek a manufaktúra felé való fejlődését is meggátolta. Másrészt (részben már a társadalmi tudat vonatkozásában) akár a céhrendszernek, akár az, ősiség és a jobbágyszolgáltatások rendszerének fenntartásával ugyanakkor biztosította e rétegek szerény megélhetését, sőt még szerényen úrhatnám életformájának fenntartását is. Mindez együttesen é rétegeket gazdaságilag és intellektuálisan egyaránt bizonyos fokig demoralizálta: eleve alkalmatlanná téve arra, hogy mint réteg az 1848 után immár korlátlanul kibontakozható tőkés fejlődésben helyét megtalálhassa. Társadalmi és gazdasági valóság, s e réteg tényleges gazdasági helyzete, teherbíró képessége s társadalmi tudata között így lassan ellentét áll tehát elő. Ez pedig csakhamar, a kapitalizmus első nagyobb megrázkódtatásakor ezeket, a már amúgy is aláásott egzisztenciájú rétegeket, számukra váratlanul, olyan anyagi romlásba fogja dönteni, melyből már — mire a társadalmi tudatuk és gazdasági helyzetük közti különbségre ráeszmélnének — többé visszatérni nem lesz módjuk. E folyamat persze nem zárul le a XIX. század hatvanas éveivel: Francsicsnak és 267