A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. (Veszprém, 1963)

Tóth Sándor: A veszprémi székesegyház középkori kőfaragványai (A Bakonyi Múzeum kőtárának ismertetése I.)

vannak a múzeumban, amelyek az 1907-es munkálatokból származnak, de az adatok teljes hiánya következtében nem határozhatók meg, Mindezek alapján nyugodtan állíthatjuk: az 1907-ben a székesegyház falaiból kikerült összes kőfaragványok jegyzékét egyetlen dokumentum sem őrizte meg; jelenleg csak az anyagnak egy részét ismerjük, és számolnunk kell azzal, hogy bizonyos mennyiségű kő elkallódott, illetve meghatározatlanul lappang. Ilyen származtatási nehézségek mellett a jelenleg is fellelhető teljes; anyag összegyűjtésére egyetlen módszer kínálkozott: a biztosan meghatározható faragványokhoz hozzákapcsolni azokat, amelyek kétségtelenül hozzájuk csatlakoznak. Az emlékek összegyűjtésénél tehát az 1928/1907-es tétel hitelesen azonosítható faragványait tekintettem kiindulópontnak. Ezek sorát kiegészítetten! azokkal a töredékekkel, amelyek formailag velük megegyező vonásokat mutattak, vagy más módszerrel voltak hitelesen ide köthetők. Viszont eltekintettem attól a néhány darabtól, amelyek a fenti tételben szerepelnek ugyan, de bizonyos, hogy nem magához a székesegyház épületéhez, hanem a Szt. György kápolnához, illetve egy másik, közelebbről meg nem határozható helyen állott építményhez tartoztak.

11 A székesegyház legismertebb koraközépkori emlékei a már sokszor feldolgozott palmettás párkánytöredékek, valamint a velük megegyező stílusú árkádos oszlopfő. 1907 óta négy ilyen párkánytöredék volt ismert, az ötödik 1963 októberében került a Bakonyi Múzeumba. A már régebben is ismert négy darab közül egyet 1926-ban a veszprémi múzeum átadott a Magyar Nemzeti Múzeumnak; ez a faragvány ma is Budapesten van.

12 A négy párkánytöredék leletkörülményeit Ádám Iván adatai alapján Dercsényi Dezső már korábban vizsgálat tárgyává tette.

13 Eredményeivel azonban több ponton nem tudunk egyetérteni, ezért e kérdéskomplexumot röviden még egyszer át kell tekintenünk. Itt mindjárt, kezdetben súlyos problémákba ütközünk, mert a meglevő köveknek az előkerülési adatokkal való azonosítása korántsem olyan egyszerű, mint ez Dercsényi művéből kitűnik. A múzeumi adatok ugyanis csak három darabra vonatkoztathatók,

14 és ezek közül is csak a Rhé-féle jegyzékben szereplő kettő azonosítható a ránkmaradt darabokkal (9. és 10. sz,). Még nagyobb baj az, hogy Ádám Iván leírásai túlságosan szűkszavúak, és így az azonosítás szempontjából többnyire hasznavehetetlenek. Bonyolítja a kérdést az is, hogy a negyedik töredéket nem 1907-ben, hanem csak 1926-ban adták át a Nemzeti Múzeumnak. Ilyen körülmények között csak egy faragványról mondhatjuk el azt, hogy Ádám leírása, a Rhé-féle jegyzék és a fénykép (118. kép) együttes tanúsága alapján kétségtelen bizonyossággal azonosítható: arról, amelyik 1907 május 10-én került elő az északi mellékhajó barokk támpillérének aljából (9. sz.).is Csak feltételezésekre szorítkozhatunk az építkezés megkezdése előtt múzeumba került kő esetében. Annyi bizonyos, hogy ez nemi lehet azonos az 1907ben előkerült legnagyobb töredékkel (10. sz.),

10 amely szerepel a Rhé-féle jegyzékben, tehát az átépítés folyamán került elő. A magam részéről valószínűbbnek tartom, hogy a kérdéses adat a Veszprémben maradt harmadik faragványra vonatkozik (8. sz.) és nem a budapestire; egyrészt azért, mert ennek alakja jobban megfelel a kő múzeumba kerülése előtti funkciójának, másrészt pedig azért, mert Ádám Ivánnak egy megjegyzése is erre vall.

17 Láthatjuk, hogy már a második kő azonosítása is csak kérdőjelesen oldható meg. Még ennyi támpontunk sincs a másik két faragvány meghatározásához. Annyi bizonyos, hogy a 10. sz., — és ha iménti feltételezésünk helytálló, a budapesti darab is — 1907 május 10 után, az átalakítás folyamán került elö. Nem állapítható meg viszont az, hogy melyik milyen előkerülési adathoz kapcsolódik.

18 De nemcsak az azonosítás lehetősége problematikus, hanem maguk az Ádám-féle adatok is. Ennek oka az, hogy Ádám nem négy, hanem öt párkánytöredék előkerüléséről emlékezik meg.

19 Nagyon kevéssé valószínű, hogy mindegyik adat más darabra vonatkoznék, hiszen Rhé Gyula, aki a munkálatokat figyelemmel kísérte, és a faragványokat publikálta,

20 csak négy darabról tudott, és Ádám Iván egyik adatát, mint ez Dercsényi művéből kiderül,

21 maga is tévesnek minősítette. Valószínű tehát, hogy az öt előkerülési adat közül kettő ugyanarra a darabra vonatkozik, a kérdés csak az, hogy melyik a téves. E ponton nem tudok egyetérteni Dercsényivel, aki a szeptember 2-i adatot nem tartja hitelesnek. Ádám szövege ezen a ponton annyira közvetlen benyomásokat tükröz, hogy nem tételezhetünk fel tévedést, annak ellenére, hogy az eseményt nem a munkák menetét naplószerűen kísérő szövegben közli. 22 A magam részéről sokkal valószínűbbnek tartom, hogy a két legutolsó előkerülési adat vonatkozik ugyanarra a darabra, mert itt a szöveg nyilvánvalóan utólag íródott, és a kifejezések is gyanúsak.

23 Valamivel jobb a helyzet a lelőhelyek szempontjából, mert Ádám Iván szerencsére a legtöbb esetben pontosan megjelölte a helyet, ahol a kérdéses darabokat találták. A május 10-én előkerült töredék lelőhelyéről már volt szó; itt ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy a támpillérből gótikus faragványok kerültek ki a párkánytöredékkel együtt.

2

'' A szeptember 2-án talált kő „a kereszthajó 117