Életmód és művelődés Veszprém megyében a 16-18. században (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 10. 2000)

Kövy Zsolt: 17–18. századi prédikátorok Veszprém megyében

Kövy Zsolt 17-18. SZÁZADI PRÉDIKÁTOROK VESZPRÉM MEGYÉBEN A reformáció 16. századi erőteljes - felvilágosodást és társadalmi forrongást is hozó - európai megjelenése Magyarországon jelentős történelmi változásokat hozott. A „Scola Scriptura" szellemisége, az evangéliumi tan tisztasága, a prédikátorok példamutatása, és a magyar Ige átformálta ugyan az egyházat, de társadalmi és politikai vigasz is volt a három részre szakadt ország lakossága számára. A reformáció, a mohácsi csatavesztés után meghódította Magyarországot, s olyan neves irói értékű - prédikátorokat adott a magyar népnek, mint Szegedi Kis István, Sztárai Mihály, Dévai Bíró Mátyás, Huszár Gál, Pathai István, Kanizsai Pálfi János, Sellyei István, Csúzi Cseh Jakab, Bátorkeszi István, Hodosi Sámuel. Szegedit és Dévait kivéve (bár ez utóbbit vitatják) mindnyájan építő szolgálatokat végeztek Veszprém megyében. Tájékoztatásul el kell mondanunk, hogy a Dunántúli Református Egyházkerület a reformáció 16. század eleji kezdetei után, a Sopron és Vas vármegyei lutheránusok (evangélikusok) és helvét irányúak (reformátusok) szétválását követően Beythe István püspöksége alatt 1595-ben kezdte el külön életét. Akkori területe Zala vármegye észak-nyugati s Veszprém vármegye nyugati felére esett. A 17. század végén a veszprémi egyházmegyéből kiszakadt mezőfői és csókakői egyházközség közül az utóbbi hamarosan megszűnt, gyülekezeteit a veszprémi, illetve a mezőföldi egyházmegyébe osztották be. A Dunántúl északi megyéi 1592-től 1736-ig a samarjai (felvidéki) egyházkerülethez tartoztak. 1736-ban a két kerület Dunántúli Református Egyházkerület néven egyesült, nyolc egyházmegyével, köztük a veszprémivel és a pápaival. Mindkét traktus Veszprém megye területén helyezkedett el. A 17. század derekáig jobbára háborítatlanul éltek a protestáns gyülekezetek. A század második felében azonban már végighullámzik az eklézsiákban az ellenreformáció. A 16. és 17. századi bő száz év virágzásában gyarapodtak, építkeztek az egyházközségek. A tiszteletes tanítok (lelkipásztorok), kik közül számosan német és holland egyetemeken gazdagították tudásukat, tisztük97