Tudomány és művészet Veszprémben a 13-15. században (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 6. 1996)

Solymosi László: Az 1515. évi Veszprémi Zsinat és a vallásos élet

b irtokában kell lenniök mindama tudásnak, amit a szentségek kiszolgáltatása és őrzése, a liturgia végzése, továbbá a lelkek és az egyházi intézmények kormányzása igényel. A könyv ehhez ad útmutatást: számba veszi a példamutató életvitel ve lejáró it, és hosszabb-rövidebb fejezetekben összefoglalj a a szükséges tudásanyagot. Igen fontos helyet kap a szentségekre vonatkozó tudnivalók és rendelkezések ismertetése. Mind a hét szentséggel (keresztség, bérmálás, bűnbánat, oltáriszentség, betegek szentsége, papi rend és házasság) külön fejezet foglalkozik. A könyv második részét a kánonjogból jól ismert témák (simónia, temetés, tized, kiközösítés, klerikusok öltözködése, egyházlátogatás, a pappá szentelés feltételei, egyházi javak bitorlása, a helybenlakás követelménye, főesperesi tisztség, végrendelet stb.) alkotják. A liturgikus, teológiai és egyházjogi kézikönyvben a tárgyalt témáknak alárendelten a világi hívek (laid, populi, parochiani) kötelezettségeiről, vallásos életéről is szó esik. A nagy csecsemőhalandóság miatt a papság minden nap figyelmeztette a híveket, hogy az újszülöttet minél előbb vigyék a templomba, nehogy keresztelés nélkül haljon meg. A csecsemőt rendszerint nyolc napon belül megkeresztelték. A templomban kőből készült keresztelőkút vagy speciális faedény szolgált arra, hogy a kereszteléskor a csecsemőt háromszor (vagy legalább egyszer) vízbe merítsék. Kellő víz, alkalmas idő és megfelelő edény híján egy tálból öntöttek vizet a gyermek fejére és testére. Mivel halálos veszedelem esetén azonnal kellett cselekedni, a plébánosok megtanították a híveket a keresztelési szertartás minimumának elvégzésére, hogy végszükségben ők kereszteljék meg az új szülöttet. Ha a gyermek túlélte az életveszélyt, paphoz vitték, aki a házikeresztelés mikéntjéről tájékozódva kiteljesítette vagy újból elvégezte a szertartást. A bérmálásra is többnyire gyermekkorban került sor, nehogy valaki is e szentség felvétele nélkül fejezze be életét. Amikor a fiú- vagy leánygyermek eljutott abba a korba, hogy a jót a rossztól meg tudta különböztetni, elvégezte első gyónását. Addigra tudni kellett az elégtétel teljesítéséhez szükséges imádságokat, aMiatyánk (Paternoster) és az Üdvözlégy {Ave Maria) szövegét, továbbá a Hiszekegy (Symbolum, Credo) hitvallást. A gyónás teremtett alkalmat a plébánosnak arra, hogy ellenőrizze, hívei valóban tudják-e az imádságokat, s meghallgatva őket, javítsa a hibákat. Évente egyszer kellett gyónni, lehetőleg a helybeli papnál, hasonlóképpen áldozni is egyszer szoktak. A plébánosok a nagyböjti időszakban figyelmeztették híveiket, készüljenek a gyónásra és az áldozásra, hogy miután mindenki gyónt, Húsvét napján mindenki áldozhasson. Életveszély, betegség esetén papot hívtak, nehogy a beteg gyónás, áldozás és utolsó kenet nélkül végezze be életét. 66