Tudomány és művészet Veszprémben a 13-15. században (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 6. 1996)

Solymosi László: Az 1515. évi Veszprémi Zsinat és a vallásos élet

A tisztán tartott templomban, ahol tilos volt disznóhúst és más élelmet tárolni, mindig volt szentelt ostya, hogy a pap késedelem nélkül magával vihesse, ha beteghez hívták. A templomtól a beteg házáig vezető úton a pap előtt égő gyertyát vittek és csengőt ráztak. A pap a hét bűnbánati zsoltárt mondta, a vele találkozó hívek térdhajtással hódoltak az oltáriszentség előtt, s ha ráértek, csatlakoztak a paphoz. A házban a pap felkészítette a beteget az utolsó útra, azzal bátorította, hogy helyezze reményét Isten könyörületességébe. Miután a beteg úgy nyilatkozott, hogy felhagyott minden ellenségeskedéssel, a pap meggyóntatta, kiszolgáltatta neki a betegek szentségét, vagyis feladta neki a utolsó kenetet, majd a beteg megáldoztatása után kíséretével együtt visszatért a templomba. A halálba készülő gyakran végrendeletet tett. Lelke üdvözüléséért, túlvilági boldogulásáért, bűnei megváltásáért szegényeknek, egyházaknak, ispotályoknak jámbor adományokat juttatott, miközben szeretteiről, rokonairól sem feledkezett meg. Az egyház érdekelt volt a végrendelkezésben, ezért kiközösítéssel fenyegette azokat, akik megtiltották, hogy a pap az aktusnál jelen legyen, illetve nem engedték meg, hogy az utolsó akaratot írásba foglalják. Hasonló büntetés várt azokra az örökösökre és végrendeleti végrehajtókra is, akik hat hónapon belül nem teljesítették az elhunyt utolsó akaratát. A végrendeletet többnyire a helybeli pap vagy plébános írta. A veszprémi zsinati határozat megszabta teendőit. Csak azt a végrendeletet foglalhatta írásba, amelyet a végrendelkező szabad akaratból és értelmi képessége birtokában tett. Végrendelkezni hét vagy a pappal együtt legalább három alkalmas férfi tanú jelenlétében lehetett. Szükség esetén azonban jámbor adományokat két tanú előtt is tehettek. A tanúk közül csak egy személyt bíztak meg a végrendelet végrehajtásával. Meghatározták a testamentum szerkezetét is. Először a lélekváltságra, illetve a jámbor célra tett adományokat, majd az örökösökre és végül a másokra vonatkozó hagyatékokat rögzítették. A végrendeletet író pap kötelessége volt a végrendelkezőt emlékeztetni arra, akare valamit a veszprémi székesegyházrahagyni. A közreműködő pap a jámbor adományokról a halál után tájékoztatást adott az esperesnek, aki kerületében összeírta a hagyatékokat, nehogy feledésbe, veszendőbe menjenek. Az elhunytakat a körülkerített és más célra nem használható temetőben temették el. A templomba csak a kegyurak és azok temetkezhettek, akik a templom építésére adományt tettek, illetve akiknek a plébános felettese erre engedélyt adott. Nem járt egyházi temetés többek közt a pogányoknak, a kiközösítettéknek, az öngyilkosoknak és azoknak, akikről tudták, hogy halálos bűnben haltak meg, illetve nem gyóntak életük utolsó Húsvétján. 67