Tudomány és művészet Veszprémben a 13-15. században (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 6. 1996)

Szendrei Janka: A veszprémi Pintificale mint zenetörténeti forrás

A kódexben négy kéz kottaírása figyelhető meg. Közülük három azonos notációfajtát használ, egy negyedik, gyökeresen különbözőt. Az első kéz magában a corpusban, a főszöveg két kolumnára osztott oldalain a kotta számára kihagyott és négy piros vonallal előkészített helyeken dolgozott. Tőle származik a hangjelzések túlnyomó többsége, ezt a munkát tehát a kódex készítésekor megbízott notátor hagyta maga után. A második kéznek egyetlen lapalji toldalékként alkalmazott, erősen kurzív hangjelzése maradt fenn - itt tehát a kódex egyik használójának kottaírása dokumentált. A harmadik kéz a könyv eredetileg utolsó lapjain írt az üresen maradt helyre egy toldalékot, egy végig kottázott sequentiát, félkurzív hangjelzéssel - ez tehát szintén egy használó munkája. Az első két kéz írása egykorúnak, a harmadiké kissé későbbinek, de még 14. századinak mondható. Mint említettük, mindhárom kottaíró személy ugyanazt a hangjelzési rendszert használta. Ezt azonban más írástechnikával kellett a szöveg közé szerkesztett "reprezentatív" helyeken megjeleníteni, mint a praktikus lapalji, vagy toldalékra vetett feljegyzéseken. A három kéz notációja között így a stilizáltság mértékét illetően vannak jelentős fokozati különbségek. A negyedik kéz kottaírása a kódex egy olyan részében figyelhető meg, mely eredetileg valószínűleg nem tartozott a corpushoz. A 132. folioval ugyanis befejeződik a korabeli folioszámozás. Majd újra indul; ám elölről indul újra, a mai 133. folion, s következik a consecratio altaris leírása, amely szertartás azonban már előzőleg is megvolt a kódexben. A hangjelzés más szisztémájú, ez az ív-füzet eredetileg más összefüggésben keletkezhetett. A Pontificale első három notátora azt a hangjegyírást használta, amely Magyarországon a 12. század utolsó harmada táján jelent meg az emlékekben, s mely a középkor végéig, ill. azon jóval túl is kimutatható. Ez egy vonalrendszeres kottaírás, melyet éppen a vonalrendszeres írásmódra való áttérés során vezettek be hazánkban. Nem készen vették át külföldről, hanem, mint oly sok más "Guido-i" hangjelzést is ebben a korban, ismert elvek alapján önállóan alakították ki. A jelek összetétele, rendszere, kombinációja magyarországi alkotás, s pontosan ilyen felépítésű notáció Európában másutt nem volt kimutatható. Joggal nevezhettük el tehát magyar vagy - a kikövetkeztetett alkotó műhely alapján - esztergomi notációnak. Ezt a hangjegy írást az összes hazai kottás emlék elemzése után azonosíthattuk, s ilyen nagyobb összefüggésben sikerült történetét is fölvázolni (lásd különösen a szerző 1983-as kötetében, idegen nyelven a StudiaMusicologicaban). A magyar notációt nemcsak Esztergom körzeteiben, hanem az egész középkori Magyarországon használták, ez volt mértékadó a zágrábi 31