Vajkai Aurél: Tihany. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Veszprém megyében (Veszprém, 1970)

A BALATONI NÉPI HALÁSZAT A balatoni halászatról az első híradás a tihanyi alapítólevélben bukkan fel, 1055-ben, amikor is az apátságnak tíz halászt adományoznak, vagyis a későbbi megállapítások szerint annyit, amennyi az öregháló húzásához szükséges. Az oklevél megemlékezik halász és nádas helyekről és a S%ékvejs%e, Potvejs^e nevek bizonyos halászati módokra, közelebbről a vejszével való halfogásra utalnak. Itt mindjárt elöljáróban szólnunk kell a halászati jogról. A szabad halászóvizek tulajdonbavétele a XI. század közepén kezdődhetett, a tihanyi alapítólevél balatoni halászóhelyekről szól. A XII. század első évtizedeiben már önálló halászfalvak vannak. Sok XIV. századbeli adat amellett szól, hogy a jobbágyok halászhattak, de a földesúrnak a zsákmány bizonyos hányadát kellett leadni. A jobbágy általában a saját halászeszközeivel halászott. Egy 1661. évi keszthelyi földesúri rendtartás szerint csak engedéllyel lehet halászni, mégpedig szigonnyal, tapogatóval, borítóval, vejszszel, horoggal, varsákkal, apró hálókkal. Úgy látszik azonban, hogy a földesúri önkény a halászat terén nem volt túlságosan kemény, mert pl. egy 1815. évi adat szerint ha a halászati jog a földtulajdonosé is, azért némi díj ellenében minden paraszt szerezhetett engedélyt. Bél Mátyás, első nagy földrajztudósunk 1725-35 közt írt a balatoni halászatról, s leírásából néprajzi szempontból különösen értékesek a szegény falusiakra vonatkozó sorai. Többek közt azt írja, hogy a szegény és szűkösen élő lakosságnak nem telik a nagy öreghálóra, s ezért csak kisebb szerszámokkal, borítókkal vagy