Vajkai Aurél: Tihany. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Veszprém megyében (Veszprém, 1970)

varsákkal halásznak. Akinek módja van rá, gyalommal halászik: a húzóháló egyik szárnyát a parthoz erősítik, a másikat ladikkal befelé viszik, a mély vízben eleresztvén, egy kör bekerítése után újra a kiindulási partrészre húzzák ki a zsákmányul ejtett halakkal. A szigonyosok pedig csónakkal járják körül a parti vizeket és ahol a nádat alul mozogni látják, oda teljes erővel bevágják a szigonyt, és az átszúrt halat kiemelik. Ugyanezt a műveletet télvíz idején is gyakorolják, amikor is a jégen vágott lyukon keresztül olykor éjjel, a lékhez vitt égő fáklyával odacsalva döfködik le a halakat. Sőt az átlátszó jégen ütésekkel fogják a halat: ahol látják, hogy hal van, erős karóval ráütnek a jégre, mire a hal élettelenül felfordul, a halász meg a kivágott léken megfogja. Béí leírásából a kishalászat, a szegény ember halászata domborodik ki, s a későbbi leírások is főleg ezekkel foglalkoznak. Tihany azonban halászfalunak számított, s azt lehetett mondani, hogy a világtól elzárva, a só kivételével teljesen önellátó volt. A gardát oly bőséggel fogták, hogy a vidéket öt-hat mérföldnyire a csömörig el tudták látni, — legalábbis egy 1834. évi leírás szerint. A XVIII-XIX. századi történeti adatokból kirajzolódik a balatoni halászat néprajzi helyzete. Azonban az is megállapítható, hogy a legtöbb adat a téli, jég alatti halászat fontosságát hangsúlyozza, ami kereskedelmi szempontból elsősorban szóba jött. A rossz útviszonyok, a szállítási nehézségek megakadályozták, hogy a nyári halászat halfogását messzebbre szállítsák, a gyorsan romlandó halat csak téli hidegben lehetett távolabbi vidékek piacára vinni. Tekintve azonban, hogy a Balatont a legjobb esetben is csak két-három hónapig fedi jégtakaró, a téli halászat idejét meglehetősen szűkre szabottnak kell mondanunk. A halászati idény tehát szürettől a tavaszi halívás befejeztéig tartott, ezen túl inkább csak a maguk és az uraság szükségletére halásztak a falvak halászai. A kishalászatnak pedig nagyobb, szélesebb vidékekre kiterjedő gazdasági jelentősége nem lehetett. A parti birtokosok jobbágyaikkal halásztattak, a XVIII. századtól a földesurak bérlet útján értékesítették a halászatot. Néprajzilag az is érdekes, hogy az 1860-as évektől tiszai halászok jelennek meg a Balaton mellékén s új módszereket vezetnek be. A történeti áttekintés után vegyük sorra az egyes halászati módokat és szerszámanyagát. Egészen ősi halászó mód a vejszés halászat. A vejs^e nád- vagy vesszőfal, amit úgy állítanak az iszapba verve, hogy annak útvesztőibe a hal betéved, de onnan már többé ki nem jut. Régi halászszerszám volt a Balatonon a varsa, ez már a XI. századvégi oklevelekben is szerepel. A varsa olyan kúp alakú halfogó eszköz, aminek szűk nyílásán a hal beúszik, de kifelé már nem tud jutni. Nádasokban, berkekben használták. A vesszőből font varsa már a múlt században eltűnt, míg a hálóvarsa egyik formáját a tiszai halászok honosították meg a Balatonon. Ősrégi halfogó eszköz a horog és a szigony. A szigonyt törvényeink már régóta tilalmazzák, ennek ellenére az orvhalászok a legutóbbi időkig használták (vagy talán használják még ma is).