Vajkai Aurél: Nagyvázsony. Bakonybél. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Veszprém megyében (Veszprém, 1970)

szon a legszélesebb méretű, amit szövőszékén meg tud szőni. Ma már természetesen a kender-, lenmunka megszűnt, gyári anyagból sző mintás abroszokat, asztalkendőket. Régebben a megszőtt fehér vásznat a gazdák Veszprémbe, Pápára vitték a kékfestőhöz. A kékfestés is régi iparnak számít, lényege, hogy a fehér vászonra viaszkos oldatba mártott mintázófákkal sorba mintákat nyomnak, majd a vásznat a kékfestő oldatba mártják. Á festék a vásznat kékre festi, de a mintának megfelelő viaszlenyomatos rajzolatot fehéren hagyja. Utóbb megfelelő eljárásssal a viaszlenyomatot eltávolíják és így a kék vásznon fehér minták maradnak vissza. Pápán a kékfestő n?gy mángorlóját lóval működtette, Veszprémben a kékfestő 1942-ben még dolgozott. Különben kékfestős vásznú ruhákkal, kötényekkel a bakonyi német falvakban még manapság is találkozhatunk. Figyelemreméltó a takácsmester szobájának a berendezése, így az intarziás, nagy fiókos keményfaasztal 1816-ból, s a mellette levő, hasonlóléppen intarziás sarokpad 1858-ból, az alul fiókos láda 1829-ből, az ágy 1878-ból, nemkülönben a faragott támlájú székek. Hozzátartozott a katolikus szobákhoz az ajtó melletti szenteltvíztartó, ez esetben zöld mázas fazekasmunka.