Vajkai Aurél: Nagyvázsony. Bakonybél. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Veszprém megyében (Veszprém, 1970)

A RÉZMŰVESSÉG Az udvar hátsó részében levő egykori istállóban kapott helyet egy igen ritka mesterségnek, a rézművességnek teljes szerszámanyaga. A rézművesség a múltban is ritka iparnak számított, s mestereik úgyszólván csak a városokban működtek. A XVIII. századra vonatkozólag az alábbiakat olvashatjuk: rézművesek, mind vörös, mind sárga rézből dolgozók már minden nevezetesebb városban találhatók, azonban számuk kicsiny volt, mert például 1792-ben Pesten egy sárgarézműves, három rézműves működött. Debrecenben pedig egy sem. Ugyanakkor más iparágban sokkalta többen tevékenykedtek, például Pesten kilenc sarkantyúműves, Debrecenben pedig 562 csizmadia. A XVIII-XIX. század fordulója táján a sárga- és rézművesek kicsinyben űzték mesterségüket. Mindezek után jelentősnek kell tartanunk, hogy Nagy vázsonyban 1848-ban egyesült kovács, rézműves és puskás céh volt, igaz, hogy a rézművességet csak egy mester képviselte. E régi rézműves dinasztia ma is élő tagja a nyolcvan évén túljutott Pintér Rudolf rézműves, akinek teljes szerszámkészletét a kiállítás bemutatja. A rézművest régebben üstgyártónak nevezték, mert főleg edényeket gyártott részben a konyha, részben gyárak számára, azonkívül rézbádoggal tetőt is fedett. Nyersanyaga rézlemez, bádog, üstfenék volt. Szerszámai közül a legfontosabbak a kalapácsok és az üllők. A kalapácsok gazdag családjába tartozott a három-négy kg súlyú pöröly, amit a kovácsoláshoz használt, míg a hajtáshoz a mélyítökalapácsot, de ezenkívül is vagy tízféle kalapácsa volt az egyes műveletek elvégzésére.