Vajkai Aurél: Nagyvázsony. Bakonybél. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Veszprém megyében (Veszprém, 1970)

A TAKÁCSMESTERSÉG Kendert a tagosítás előtt egyes falvakban nagyban termeltek, ezt a helynevek is elárulják (kenderföldek). A kendert férfiak vetik el, de a további munkafolyamat már a nők dolga. A megérett kendert az asszonyok kiszedik, nyüjik, hazaiviszik, majd később kicsépelik, végül az erre a célra készített kenderáztatóban kinn a falu végen eláztatják, a vízben marad vagy nyolc napig. Ezután megszárítják, kendervágóval megtörik, majd megtiporják, utóbb gerebennel megfésülik, gyaratják. Ha már így megmunkálták a kendert, megfonják a rokkán a fonalat, régebben a fonóházban, házi mulatság kíséretében. A kész fonalat fehérítésre, jól behamuzva forró kenencébe teszik vagy szapusajtárban kimossák, megszárítják. Eddig tehát a fonal elkészítése házi munka volt, a továbbiak során azonban már mesteremberhez kerül, takácshoz, s vidékünkön, amennyire vissza tudunk haladni az időben, mindig takácsmester szőtte a vásznat, házi szövőszékről nem tudnak. Ezzel elérkeztünk a takácsmesterséghez. A kiterjedt kendertermesztés következtében, tekintve, hogy a háznál nem szőttek, meglehetősen megszaporodtak a falvakban a takácsok, s a múlt század elején majd minden faluban volt takács, helyenként meglehetős nagy számban. Az 1848. évi összeírás néhány érdekes adattal világítja meg az egykori takácsmesterséget. Veszprém városában aránylag kevesen működtek, tizenegy mestert, két kontárt írtak össze. Kendert, lent, pamutot dolgoztak fel, de ugyanakkor panaszolják, hogy a boltosok által behozott dolgok mesterségüket tönkre teszik. - Több községben az összeíráskor sok takácsot