Vajkai Aurél: Bakonybél. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Veszprém megyében (Veszprém, 1970)

rendszerint specialisták voltak. Csak nyers fát dolgoztak fel, a megvett törzset felhasogatták, néhány napig szárították, majd nagyjából kiöregelték. Szerszámnak, eszköznek a bükk a legértékesebb, de jó még a gyertyán, hárs, juhar, jávor, kőris, magyal, nyír, szil, vadalma, vadkörte, míg a másfajtát inkább épület-, bútor-, tűzifának használták. A múltban meglehetősen nagyban ment a fafaragás, hisz a XVIII. századtól a periratokban gyakran találunk az erdőben élő, dolgozó faragókról említést. „Esztergályos és faragó" emberek a szentgál iáktól erdőrészt béreltek ki árendába, különösen a bakonybéli, kislődi, ugodi, pénzeskúti, nagyrészt szlovák eredetű faragók. Egy 1744. évi periratban vallja a kislődi faragó, hogy társaival együtt egyvégben három esztendeig a szentgáli Bakonyban tányérokat, lapátokat csinált, amiért árendát fizetett, egy ugodi ember pedig tányérokat faragott. Még a múlt század közepén is kinn faragtak az erdőben: megvettek néhány, egymáshoz közeleső fát és a faragásra kevésbé alkalmas faanyagból kunyhót építettek, amelyben aztán a vasárnap kivételével állandóan, télen, nyáron tanyáztak. A gazdasági és egyéb eszközt tehát kinn a helyszínen, az erdőben faragták meg, a szekerce meg a fúró volt minden szerszámuk, ezzel készítették a teknőt, a talicskát, kendertilolót, villát, lapátot stb., amikkel az ország minden részét elárasztották. Néhány bakonyi faluban még manapság is fellelhetőek a hatalmas gabonahombárok (úgynevezett szpkrönyök), ezek oldalfalát, lábát kint az erdőben hasogatták, dolgozták ki szekercével, majd szállítottak be a faluba, ahol a megrendelő kamrájában felállították, összeszerelték. Csak a múlt század második felében, a kereslet csökkenésével válik szokássá, hogy a bakonyi faragó a fát hazahozza és azt az udvaron vagy a fészerben dolgozza fel. Az egyszerű faragókon kívül kontár esztergályosok is működtek, így pl. a veszprémi csutorásmesterek 1798-ban tiltakoztak a bakonybéli kontár esztergályosok ellen, akik fatányért, mozsarat készítenek és a fához olcsóbban jutnak. De a bakonybéliek sem hagyták magukat és beadványukban hivatkoztak arra, hogy olcsó áruikkal voltaképpen lehetővé teszik a fatálak, mozsarak vételét a szegénység részére. Beadványukból megtudjuk, hogy úgyszólván csak akkor esztergáltak, amikor a paraszti munkálatok megszűnnek, tehát téli időben, az esztergályozás mellett pedig teknő-, talicskafaragással is foglalkoztak. A sok faragó kíméletlenül pusztította az erdőt. 1842-ben jelentés ment a megyéhez, hogy „esztendőn által nincs éjszaka, annál kevésbé nap, hogy szentgáliak elorzott cser-, szerszám- és egyéb fákat Veszprémbe ne hordanának". Tétessen bár vizsgálat. . . „különösen amennyiszer a Hold az éjt megvilágítja, százanként csattognak a fejszék, ropognak a dűlő fák Szentgál erdejében". Ehhez csak annyit, hogy a szentgáliak nagy kiterjedésű erdeje szomszédos volt Bakonybéllel. Az elmúlt évtizedek legnagyobb faragó központja vidékünkön Bakonybcl, az 1940-es években negyvenötvenezer favilla, tizenötezer gereblye, négyezer fa-