Vajkai Aurél: Bakonybél. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Veszprém megyében (Veszprém, 1970)

A BAKONYBÉLI MÚZEUM A KÖZSÉG A közfelfogásban dúslombú, nagy eredejű Bakony él, végtelen rengeteggel, gyanús utakkal, itt-ott az erdő aljában meghúzódó falvakkal. Ám a valóság ennél egyszerűbb, a méretek szerények, az erdők szelídek, a hegységet úthálózat szövi át, számtalan ősrégi település tarkázza, bizonyítva, hogy évezredek óta lakott vidék, kultúrtáj. Az igazság az, hogy szerény méreteivel alig közelíti meg a Kárpátok vagy Erdély valóban nagy területeit. A magasságbeli szintkülönbségek különösebb szerepet nem játszanak, hisz a Bakony legmagasabb pontja, a 704 méter magas Kőrishegy alig 3-400 méterre emelkedik a 268 méter magasan fekvő Bakonybél fölé. Az egész Bakony erdőterülete 930 km-. Ha a múltban a távolságok többet is jelentettek, mint ma, ha a közlekedési utak keservesen rosszak is voltak, (hozzátéve, hogy az akkori nép amúgy sem mozgott sokat), a Bakonyt korántsem szabad elhagyatott óriási rengetegnek képzelnünk. A Bakony már ősidők óta lakott hely, neolitikus régészeti anyag előkerült Bakonybél területéről is, s a bronzkorban már meglehetősen behatolt az ember a Bakonyba. A római hódítók inkább a Balatonfelvidéket, a Bakony déli részét szállták meg, de előbukkannak római leletek az északnyugati Bakony alján is. A sok bakonyi szláv helynév (pl. Biíva, Cuba, Gerence stb. pataknév) honfoglaláskor előtti szláv lakosságra utal. A XI-XIV. században a Bakony védett királyi birtok. Az akkori nagy erdőségek vonzották ide a szerzeteseket is, s Bakonybél korán a történelem színpadára 2 5 lép, amikor I. István király a bencéseknek Bakonybélen