Vajkai Aurél: Bakonybél. Szabadtéri Néprajzi Múzeumok Veszprém megyében (Veszprém, 1970)

nemesi festetlen, intarziás bútorok uralkodnak (vagy helyesebben: uralkodtak), addig a déli part mentén a dúsan festett, alföldi bútorok jelentkeznek. De a fa minőségében is különbség van, mert a bakonyi, Balaton-felvidéki bútor mind keményfából készül, a déli part mentén viszont puhafabútorokkal találkozunk. A meglevő emlékek alapján el kell ismernünk a bakonyi nép magas lakáskultúráját, kitűnő bútorait és berendezését. De azt is meg kell jegyezni, hogy a lakásterületet illetőleg alig volt különbség a gazdag nemes és a szegényebb ember közt, mindkettőnek ugyanazon alaprajzú, beosztású és helyiségű lakása volt, néhány kivételtől eltekintve. Századunk elején azonban ez a magas lakáskultúra kétségtelenül hanyatlásnak indult s különösen kifejezett volt a hanyatlás a Balatonfelvidéken, ahol a Balatontól távolabb eső falvakban még a közelmúltban is sok romosodó, elhanyagolt ház akadt, s gyakori volt, hogy az egyes helyiségek funkciója megváltozott, pl. a konyhából kamra lett, vagy baromfi tanyája, a hátsó szobából kamra, a szépen ívelt gádort befalazták és abból lomtár lett. Legszomorúbb képet az egykori kisnemesi, szép gádoros, bolthajtásos lakóházak nyújtottak. De a múlt századbeli lakáskultúráról sem kapunk a Balaton mellékén kedvező képet. Beudant híres francia geológus 1818-ban járt errefelé, s valahol Tihanyban szállt meg éjszakára. Útinaplójában azt írja, hogy egy szobában ágyaztak meg, ahol már ketten voltak és ahová még egy csomó csúnya öreg asszony és gyerek is bejött. A férfiak bundájukba burkolózva az ajtó előtt a földön feküdtek valami ereszféle alatt. Mondogatták, hogy ez a rendes fekvőhelyük, és ha csak nagyon hideg van, akkor jönnek be a szobába, ahol szerintük szuszogni sem lehet. Beudant bevallja, hogy éjszaka maga is azt hitte, hogy megfullad, s ezért inkább kiment, és a kocsiban hált.