Koncz Pál: Papírmívesség és könyvművészet Veszprém megyében a 18-20. században (Veszprém, 2017)
Tanulmányok - Restaurálás és műtárgyvédelem
RÉGÉSZETI FA-, BŐR- ÉS PAPÍRLELETEK KIEMELÉSE ÉS ELŐKONZERVÁLÁSA A szerves alapanyagokból álló régészeti leletek állandó és igen érzékeny kölcsönhatásban állnak ta- lajkömyezetük változásaival, melyeknek hatására vagy csak átmeneti, vagy visszafordíthatatlan átalakulást szenvednek. Ezeknek a változáslehetőségeknek a felismerése, fékezésük, vagy kiküszöbölésük, illetve a bekövetkezett módosulások kompenzálása jelenti a konzerválás-restaurálás első lépéseit. A lelet anyagától, anyagszerkezetétől és a talaj típusától függő mértékben idővel stabilizálódik a tárgy nedvességtartalma, az anyagába beépült különféle talaj-sók koncentrációja. A tárgy belső szerkezetének, fizikai struktúrájának változása a talajba kerülés után sebesen megindul, majd később beáll egyfajta egyensúly, stagnálás. Ha a tárgy közelében korrózióval oldódó színesfém, nehézfémsók jelennek meg, megáll a szervesanyagokat lebontani képes mikroorganizmusok élettevékenysége: megmérgeződnek. A talaj típusa, jellege is döntő tényező, pl. laza murvás vagy homokos talajban, ahol a vízzáró réteg az objektumoknál mélyebben húzódik, az esőzések csak rövid ideig nedvesítik a leletet és környezetét. A rétegmélységnek is szerepe van a szerves lelet megmaradásában; pl. a langobárdok igen nagy mélységben (3-4 méter) temetkeztek, ahol már csak anaerob baktériumok képesek fagotálni. Ilyen nagy mélységben a felszínről bemosódott huminsavaknak is van konzerváló szerepe.1 A régészeti feltárás során ismét igen erős, sőt drasztikus behatások érik az addig viszonylagos stabilitású leleteket. A hirtelen bekövetkező jelentős nedvességtartalom-változás, a felmelegedés, a növekedő oxigén- és széndioxid-koncentráció, aktív mikroorganizmusok, gombaspórák tömege az új feltárási közegben, savképző légszennyező gázok jelenléte stb. hatnak a leletre. A talajból- kibontás munkája még a legfinomabb eszközökkel, a legóvatosabb módszerekkel is roncsoló, nyíró-feszítő erőbehatások sorozatát jelenti egy fa- vagy bőrmaradvány struktúrája számára. Természetesen mindez elkerülhetetlen, de enyhíthető, ha tudatos óvatossággal dolgozunk. A legdöntőbb változás a belső nedvességtartalom és a légköri relatív páratartalom különbségének kiegyenlítődéséből, mint aktív egyensúlyi folyamatból következik be. A legsúlyosabb problémát a nedves tárgy rohamos kiszáradása jelenti az ásatás során.2 A sejtüregekben, illetve a rostokban még meglévő biológiailag kötött, de nagyobbrészt már csak kapilláris szívóhatásra bejutott talajvíz a szabad levegőre kerülő tárgy felszínéről, majd a fás szerkezet edényein, csövecskéin, illetve bőrök esetében a rostkötegek közötti térben haladva a belső részekből is gyors párolgásnak indul. A relatív páratartalomtól és a levegő hőmérsékletétől függően ez a folyamat olykor percek alatt lezajlik, különösen kisebb tömegű, de nagy felületű tárgyak esetén. A kiszáradás az addigi adott rétegezettségű, sűrűségű finom struktúra összetapadását, zsugorodását, majd vetemedését idézi elő; esetleg a tárgy teljesen porlékonnyá válik, meg is semmisülhet. Kapilláris víz természetesen a nagy szilárdságú kerámiákban vagy a korróziós réteggel borított fémtárgyak makroszkopikus üregeiben is van, melynek gyors eltávozása a tárgy szerkezetét ott nem képes megváltoztatni. Konzerválási szempontból ekkor az jelent majd feladatot, hogy a talajvízben addig csak oldott állapotban, ionok formájában jelen lévő sóképző anyagok a levegőre kerülve oxidálódnak, a légköri gázokkal karbonátokat, szulfidokat-szulfátokat stb. alkotnak. Az így kialakuló szilárd felületi szennyeződéseket később már csak kémiai oldással, vegyi reakciókkal lehet eltávolítani. A kikristályosodás, illetve a sóképződés folyamata szétroncsolja a fasejteket, illetve a bőr kollagénrostjait. Ezt megakadályozandó, a sóképző ionok eltávolítása csak vizes kimosással lehetséges és csak addig, míg ezek oldott állapotban vannak, tehát ha a műtárgy végig nedves maradt a restaurátorműhelybe kerülésig. 339
