Rainer Pál: 31-es morzsák. Dokumentumok, adalékok, apróságok a m. kir. 31. veszprémi honvéd és népfölkelő gyalogezredek történetéhez és utóéletéhez 1914-1941 (Veszprém, 2017)
„Ma még piros élet, holnap fehér álom…” (Bevezető)
Csak a mi hős fiaink voltak arra képesek, hogy a 2 éves olasz háborúnak elismert legnagyobb csatanapjaiban, május 23. 24. 25.-én a gránátok, srapnelek, torpedók pergőtüzének gyilkos záporában, égigérő füst és porfellegben, dicsőségesen diadalt arassanak. Hálatelt szívvel, mély tisztelettel üdvözöljük mindkét hős ezredünk minden tagját ez alkalommal és jól esik lelkűnknek, ha mélységes tiszteletünkből és csodálatunkból font üdvözletünk babérkoszorúját mindkét háziezredünknek átnyújthatjuk. Érzelmeink külső emlékeztető jeleként mindkét háziezredünknek egy disz-ezredkürtöt ajánlunk fel a nagy napok emlékére”. Ezután Rosenberg Jenő dr. bizottsági tag emelkedik szólásra: Egyszer réges-régen, mikor srapnel és gránát helyett madárdal zengett az égen, a mikor még azt hittük, hogy szív a szívért dobban, a lelkekben az igazság és szeretet tüze lobban, a mikor még barátunknak hittük az egész világot, a mikor még nem ismertük az ármányt, hitszegést, a csalafintaságot.... abban a régi jó időben egyszerre hirtelen letűnt a napsugár. 4. Mint a földnek titkos erői megrázzák, meghasitják a földnek kérgét s hegyeket emelnek a völgyek helyébe, s völgyeket, hol előbb hegyek voltak, úgy alakult át az egész ország, az egész társadalom képe. - Az első hivó szózatra százezrek hagyták el családi tűzhelyeiket és sorakoztak zászló alá, a büszke tricolo- rocat lengette a szél az egész országban, mindenütt a szent jelszó hallatszott: „Előre!...” S tanúi voltunk a legszebb, a legmeghatóbb jeleneteknek. Láttuk, a mikor egy-egy menetszázad elindult, amint a messze távolból megjöttek a hitvesek, hogy még egyszer együtt lehessenek szeretteikkel, amikor eljött az utolsó óra, a fájdalmas, szomorú bucsuzás, midőn a marcona hadfi talán utolsó csókját lehelte hitvese ajkára, a szemébe könny gyűlt, de már a másik pillanatban belemerült a hazafias indulók lelkesítő ütemeibe, s megjelent rögtön sapkán a kokárda, puskán a bokréta, mintha esküvőre menne, nem is a csatába. Láttuk - mikor az ősz apa áldásra emelte kezeit utolsó fia távozásakor, küzdj bátran, mint az oroszlán, védd meg a zászlót, hozz reá ragyogást, fényt, diadalt, babérkoszorút.... Ki gondolta volna, hogy a háború harmadik évében még ezer ágyú bömböl, haldoklók hörögnek, hogy egyre fokozódnak a szenvedések, hogy még mindig naponta ezreket temetnek el, hogy egyre szaporodnak a sírkeresztek, ki gondolta volna, hogy Rachel siralma hangzik végig a világon, a ki elveszett gyermekeit siratta, a kik nem jöttek többé vissza, mert elköltöztek egy szebb hazába, hová „a bölcs lángesze fel nem ér”, melyről csak titkon érző szivünk sejditi sóhajtva, hogy az oda megtért hősök 5. örökre megpihennek. De a magyar nemzet energiája nem csökkent, a magyar katonák megmutatták, hogy ők a világ legelső katonái, a kik az aktiv csatákban részt vesznek, a kik beigazolták, hogy a hazáért nemcsak élni tudnak, de ha kell halni mernek. Úgy ők, mint az egész nemzet érzi, hogy ha valaha úgy most van „itt az idő most vagy soha”, hogy ha valaha időszerű volt, most időszerű a kérdés „rabok legyünk-e vagy szabadok” ? Az egész nemzet visszadörgi, inkább elpusztulunk, inkább elveszünk, de „rabok többé nem leszünk”. - De látjuk a magyar katona hazaszeretetét, a honiföldhöz való ragaszkodását ott kinn a csatatéren is. - A rohamra készülő ifjú hős vágyait teljesítve látja, és a tárogató megszólalására rohamra indul, előzetesen még egyszer megcsókolja amulettjét, melyet menyasszonyától kapott, és édesanyja arcképét, melyet szivén viselt, s bátran mosolyogva rohan a csatába - a halálba. A roham hevében megsebesül, megtántorodik, elbukik, társai hozzá rohannak, a halálosan sebesült még bir annyi erővel, hogy elmondhassa utolsó kérését.... Ha meghalok vigyetek haza, ott temessenek el, abban a magyar földben, melyért ifjú életemet oly szívesen áldoztam fel, magyar könnyek hulljanak értem, a Balaton és Bakony játszi szellője játszadozzék sírom felett, virágtakart fedél alatt magyar földben aludjam örök álmomat...” A hős utolsó kivánata teljesül, hazahozzák... avagy talán nem is úgy hozzák, hanem ő maga jön haza, diadalmas csaták, elfáradt, lehullott csillaga.... Itthon van, újra a régi szobában, a régi bútorok közt, a honnan mint délceg levente kiindult, újra itthon 6. van, de némán, hidegen, mozdulatlanul, boldog mosollyal kihűlt ajakán... körülötte rokonok, barátok, előtte áll a megtört édesanya, ki annyiszor szenderitette el keblén a gőgicsélő gyermeket, kit annyiszor gyönyörködtetett az ifjú érczes beszéde...most ott áll a koporsó előtt térdepelve....ékesszóló könnyel, nagypénteki gyászban, redületlen hittel a feltámadásban. 77
