Rainer Pál: 31-es morzsák. Dokumentumok, adalékok, apróságok a m. kir. 31. veszprémi honvéd és népfölkelő gyalogezredek történetéhez és utóéletéhez 1914-1941 (Veszprém, 2017)
„Ma még piros élet, holnap fehér álom…” (Bevezető)
Az ősz apa reáborul egyetlen reménysége, kihűlt fia ravatalára, fájdalma mély, miként a tenger. - De midőn megkezdődik a gyász-szertartás s felhangzik a circumdederunt mélabus akkordja, a szülők szemeiben a bánat égető könnyei mellett megjelennek azok a könnyek is, melyek olyanok, mint a nehéz fellegeket szétbontó csendes eső, vagy a setét felhők gyászszegélye mögül előbukkanó biztató napsugár - a bánat könnyei mellett megjelennek a büszkeség könnyei is, mert fiukban most már nem a halottat, hanem a glóriás hőst látják, kinek helye a nemzet nagy pantheonjában van, már érzik, hogy a hősi halált haltak porai nem szóródnak szét, hanem sziklává tömörülnek, mely a jövendő nemzedék gránit oszlopa lesz, érzik, valamint mi is érezzük, hogy ha van a halálban gyönyör, ha van a halálban mámoritó, a hősi halál az, a hősi halál, melyből nagyság támad, erő lendül, igazság fakad, diadal szárnyal.... Mert érezzük valamennyien, hogy „szentelt e föld, szentelt minden porszeme, s ha a harmat helyett vér és könnyel van tele, ha vér és könny folyik a homlokon, szentelt ma már minden honfi fájdalom, minden csepp könny, minden csepp vér a jövendő magja már, melyet kikelt az eljövendő fényes napsugár”. - Elfog jönni az idő nemsokára, a mikor majd idefenn a földön a győzelmi-dal járja, a mikor majd 7. odalenn a sirban sugarassá válik a hősöknek álma, a virágzásba szökken sírjuk babérfája. Elfog jönni az idő, a mikor visszatértek ti hősök, a mikor mindenütt titeket üdvözölnek, ünnepelnek, hős regimentek, a mikor széttépett zászlótok imádják, csókolják, szivükhöz szorítják mikor világossá válik minden picziny ablak, mi pedig siratni fogjuk azokat, a kik ott maradtak. De már most vigasztal bennünket a gondolat, hogy csak a gyenge, törékeny test a mi elköltözött, a szellem, a lélek eszménnyé finomulva itt él a hálás kegyeletü nemzet között. Felhő alakjában, csillagképében, vihartombolásában, lágy muzsikás éjben.... mindenütt velünk lesztek, mert nem földben, hanem a nemzet szerető szivében van a temetőtök, belőletek semmisem lesz hamuvá, minden fénybe megy át... A szomorúság és gyász kárpitfellegét, mely nemzetünk egét elborítja -, törje át egy pillanatra az öröm és remény kettős sugára. Érezzük egy pillanatra, mintha a vérzivatar oszladoznék s lágy tavaszi szellő érintené lelkünket. - Mert ma mi diadalmi ünnepet ülünk! Dicső 31-es honvédeink és a 7.-es tüzérek világraszóló győzelmeinek diadalünnepét. - A lefolyt világraszóló isonzói csatában beigazolták a mi katonáink, hogy méltóak elődeikhez, kik átdöfött kebellel, ajkukon elhaló mosollyal azt mondták: mi veszhetünk, mi pusztulhatunk, csak a haza éljen tovább.... méltóak a régi Rákóczy kurucaihoz, kiknek kartagján az volt írva: „pro libertate” és azért szívesen elvéreztek, a vagy méltók azokhoz, a hazafiakhoz, a kik mikor veszélyben forgott Szt. István birodalma, egy szívvel, egy lélekkel kiáltották: 8. „moriamur”... Kétségtelen, hogy az ellenség szolgahada mindent feldúlva, rombolva rohan reánk, tűzlángba, pusztulásba bontva az országot, érzik ők, hogy a végső tusa ez s mindenáron, minden túlerővel akar bennünket megsemmisíteni. Ám idézzük lelki szemeink elé az olasz küzdelmet. Egy fontos magaslatról folyik a harc, már mindenütt vér, pusztulás, lángtenger, haldoklók hörgése, fojtogató, öldöklő bombák gázfellege, irtózatos pergőtűz, 17-szeres rohamok, az ellenség őrülten pazarolja embereit, hullatömegek mindenütt. A hadi szerencse hol itt, hol ott mutatkozik, a mi állásaink már-már ingadoznak.... midőn egyszerre előrerohannak a mi honvédeink és tüzéreink... a kép gyorsan változik. Mintha rendre kikeltek volna sírjukból a régi vitézek, oly hősiesen küzdenek a 31-es honvédek és 7-es tüzérek. Gyermekből hős lett, öregből ifjú levente, öregek és ifjak együtt küzdenek a dulók százezrei ellen, nem félve a haláltól, nem is irtózva a vértengertől, harci vitézségben túlszárnyalva mindent. S az ellenség egyszerre vad iramban rohan kétségbeesetten menekülve, s felhangzik, felharsog a mi táborunkban győzelem, diadal, az ellenség megvan verve, megvan semmisülve.... pedig még előbb azt hitte, hogy mi leszünk elsiratva, örökre eltemetve... de a 31-esek és 7-esek megmutatták, hogy áll Buda, él még a magyar. Megmutatták, hogy a háborús tettek dicső koszorújába ők fűzték a legszebb levelet, mert az utak mezőin még nem volt ily néma küzdelem, nem volt oly fényes győzelem. 78
