Perémi Ágota (szerk.): Hadak útján. Népvándorlás Kor Fiatal Kutatóinak XXIII. konferenciakötete (Veszprém, 2016)

Szalontai Csaba: Inteperszonális kapcsolatok a bizánciak és az avarok között

kagánnak (78). A szláv foglyok előzőleg a bizánci fogságban éltek, azaz akár ez az esemény is elképzelhető úgy, mint a lepra terjedésének egyik lehetséges útja az avarok felé.

Ugyancsak a kevéssé szokványos harci cselekmények közé soroltunk néhány olyan eseményt (87-90), amely Thesszaloniké 596. évi ostroma közben történt. Fontos, ritkán olvasható adatot közöl a város előtt felsorakozó avar seregről a forrás, amikor arról ír, hogy nemcsak a városvédők, de maguk az avarok is éheztek, annyira nem volt élelem a környéken. A vidékre rászabaduló avarok pedig ezért elsősorban az élelem fosztogatásra koncentráltak, ami minden bizonnyal még jobban növelte a civil lakosság és az avar katonák közti érintkezés számát.

Azt is megtudjuk, hogy a júliusig pusztító pestis miatt egyébként pedig csak azok voltak a városban, akik túlélték a járványt. A lakosság többi része a földeken volt, csak a város körbezáró avar gyűrű miatt nem tudott a városba visszamenni. Nyilvánvaló, hogy az élelemhiánnyal küzdő avarság körében a nem megfelelő táplálkozás akár le is gyengíthette a katonák szervezetét, ami különösen egy korábban pestisjárvánnyal sújtott város esetében komoly fertőzésveszélyt is jelenthetett az avarokra.

Ez a kockázat azonban eltörpül amellett, hogy a forrás szerint jó néhány avar katona dezertált, állt át a városvédők oldalára, és az ő tömegeik megtöltötték a város használaton kívül lévő közfürdőit is, kitéve magukat a közvetlen kontaktusból adódó veszélyek kockázatának. Arról egyébként nincs tudomásunk, hogy a dezer- tőrök végül visszatértek-e a seregükhöz, vagy később népükhöz, és mint két lábon járó kórokozóhordozók élték-e életüket a továbbiakban, esetlegesen megfertőzve másokat is.

A város ostromának még egy - a szokványostól eltérő - momentumát örökítette meg a forrás, amikor arról ír, hogy a tengerben fürdőző avarokat megtámadták a városból kitörők, és sokat meg is öltek közülük.

Egy másik nagy hadászati esemény alkalmából is számos érdekes, nem szokványos eseményt rögzített Theophylactos Simocatta, majd az ő történetét hasznosító Theophanes is (91-94). Priskos nagy hadjáratának (597-598) leírásakor arról értesülünk, hogy a normál harcászattól eltérően a seregek nem vonultak visz- sza a tél beálltával, hanem egészen tavaszig tartották állásaikat, és ezzel gyakorlatilag állóháború alakult ki. Ráadásul az állóháborúknak nemcsak azon jellegzetességével, hogy lényegében érdemi harci cselekmények

nélkül telik az idő, hanem azzal a természetes következménnyel is, hogy a szembenálló felek között spontán módon megindul a békés kapcsolatfelvétel. Ebben persze szerepet játszott az is, hogy a bizánci sereg élelemellátása rossz volt, éheztek a katonák, aminek maga a kagán vetett végett azzal, hogy több (Theophanes szerint 400) szekérnyi élelmet küldött Priskos seregének, amit a bizánci seregek fővezére - a kagán saját kérésére - indiai fűszerek megküldésével viszonzott. A fenti események közben valószínűleg érdemi csatákkal nem, de a két sereg közötti személyes kapcsolatok kialakulásával mindenképpen számolhatunk, miként a szállítmányt biztosító emberek megjelenésével is. Tekintettel arra, hogy itt is jelentős számú eléhezett, a tél alatt megromlott egészségi állapotú katona lehetett, maga az esemény alighanem a kiemelt kockázatok közé sorolható az avarság szempontjából.

Kevés adatunk van arra nézve, hogy legyőzött avarok kerültek volna bizánci fogságba, de Theophylactos Simocatta feljegyzéséből azt is tudjuk (100), hogy a Priskos által vezetett bizánci sereg legyőzve az avarokat sok hadifoglyot ejtett. Kb. 3000 avar, 6200 egyéb barbár került bizánci hadifogságba, akiket Tomisba vittek. Csak a kagán közbenjárására engedte el a császár őket, akik később hazatértek a kagánhoz.

A nem szokványos harci események közül utolsóként egy olyat emeltünk ki, amely önmagában is igazolja a problémafelvetésünk létjogosultságát, azt ti., hogy a civil lakosság között terjedő betegségek, járványok bizony nagyon könnyen felüthetik fejüket a katonaság között is, és ha ez megtörténik, akkor a kór válogatás nélkül érinthet mindenkit, származástól, hovatartozástól vagy éppen társadalmi rangtól függetlenül. Erre következtethetünk ugyanis az 598. évi balkáni hadjárat tudósításából (98): „Hirtelen ragályos vész lépett fel, és ebben a barbárok tömegei hullottak el; a baj könyörtelennek bizonyult, és semmi találmány nem fékezhette.... a kagán ...hét gyermeke esett mirigyduzzanat s valami tüzes forróságú lázroham betegségébe, és egyetlen napon mind be is fejezte életét."

Áttekintve a harci eseményeket és azok írott változatait, nézzük meg, hogy kiket említenek a források e körben szereplőként? Nyilvánvalóan a leggyakrabban a seregekben szereplő katonákat, harcosokat említik, ezek forrásokban szereplő mennyisége azonban aligha lehet hiteles, nem is tekintjük annak. Igen gyakori, hogy a seregek, seregtestek vezetőit tisztségnevükön vagy személynevükön is feljegyzik.

48