Molnár Jenő (szerk.): Magyarság és a Kárpát-medence. Az első bécsi döntés című nemzetközi konferencia tanulmányai (Veszprém, 2015)
Előszó
szerették volna a birodalmat. A Monarchia két legerősebb nemzetének, a németnek és a magyarnak a meghatározó köreit azonban riasztotta ez a perspektíva. E kettős oppozíció következtében a „cseh kiegyezés” lekerült a napirendről. A dualista rendszer legelszántabb ellenfeleivé ennek következtében a csehek váltak. A monarchia föderalista átrendezését Eduard Benes 1908-ban fejtette ki, még fiatal tanárként. A nemzetiségi és a történeti elvet kombinálva 7-8 föderatív egységgel számolt. A cseh-morva területek eszerint a szlovákok lakta területtel együtt alkottak volna egy tagállamot. Egyre nyilvánvalóbbá kezdett válni, hogy a dualista konstrukció hosszabb távon, a modem nacionalizmusok korában nem alkalmas egy sokvallású és soknemzetiségű állam hatékony működtetésére. A legfelsőbb vezetésből mindenekelőtt a trónörökös, Ferenc Ferdinánd tervezte a birodalom mélyreható strukturális reformját. Műhelyének, az ún. Belvedere-körnek a tagjai a Monarchia nemzeti elvű fóderalizálására törekedtek. 1917. május 29-i nyilatkozatukban a cseh vezetők „a Habsburg Monarchia szabad és egyenlő nemzeti államokból álló föderációvá alakulásának szükségességét” hangoztatták. Az egyik ilyen egység „a csehszlovák nemzet valamennyi ágának egyesítéséből” jött volna létre, ideértve természetesen a szlovákokat is. Más cseh politikusok azonban lényegében már a háború kezdete óta szeparatista álláspontot képviseltek. Eltérően a lengyel, cseh és délszláv mozgalmaktól a magyarországi szlovák és román szervezetek a háború utolsó szakaszáig alig mutattak aktivitást. Amennyiben mégis hallattak magukról, akkor általában hűségnyilatkozatokat tettek a Monarchia, illetve Magyarország mellett. A Habsburg Birodalom s így Magyar- ország dezintegrálását az ellenséges nagyhatalmak közül mindenekelőtt Oroszország támogatta. Az orosz hadicélok a régi múltra visszatekintő és pánszláv indíttatású orosz expanziós terveket újították fel. A nyugati nagyhatalmak nemzetállami törekvésekkel szembeni közömbössége 1916-tól fokozatosan mérséklődött. Aztán 1918-ban átadta helyét a nemzeti önrendelkezés elve melletti harcos elkötelezettségnek, mivel a Monarchia elvesztette Németországgal szembeni kiegyensúlyozó szerepét, s így számukra a legitimitását. A háborús vereség bekövetkeztekor a szlovákok egyik vezetője, Milan Hodza 1918. november végi budapesti megbeszélései során olyan demarkációs vonalban állapodott meg Budapesten, amely nagyjá- ból-egészében megfelelt a szlovák-magyar nyelvi választóvonalnak. Más szlovák vezetők és különösen Prága számára azonban elfogadhatatlan volt egy ilyen megoldás, mert a Duna elérését stratégiai fontosságúnak tartották. Hodzát ezért félreállították, s párizsi kapcsolataikat felhasználva elérték, hogy december 23-i jegyzékükben az antanthatalmak egy ettől jóval délebbre húzódó, s lényegében a később megállapított politikai határral egyező demarkációs vonalat állapítsanak meg. 9
