Regenye Judit: Kő és agyag. Település és életmód a neolitikum-rézkor fordulóján a Dunántúlon (Veszprém, 2011)

3. A késő lengyeli kultúra a Dunántúlon

megélik a késő lengyeli kort (Zalai-Gaál 1996. 3., 1999-2000. 50.), nyugaton pedig továbbra is csak szórványosan találkozunk temetkezéssel, Veszprémen kívül Ursprung, Mödling, Hollenburg, Langenzersdorf, Wetzleinsdorf említhető (Neugebauer-Maresch 1995. 98.). Ausztriai adatok szerint a MOG fiatalabb időszakában vált gyakoribbá a hamvasztásos rítus (Neugebauer-Maresch 1995. 98-99.). A szentgáli és városlődi leletek kiteijesztik ennek a megállapításnak az érvényességét területünkre is.

A sírok hiányának problematikája korábbi időkre megy vissza, a vonaldíszes kerámia kultúra temetőinek sírszáma sem felel meg a települési adatoknak (Zalai-Gaál 2001. 37-38.). Megoldási javaslatként felmerült, hogy „más, régészeti módszerekkel már nem kimutatható temetkezési formákat is ismerhetett” a lengyeli kultúra népe (Zalai-Gaál 1999-2000. 43-69.), illetve a vonaldíszes és a lengyeli hamvasztásos sírok adatai alapján a hamvasz- tásnak mint fő temetkezési formának a feltételezése (Zalai-Gaál 2001.). A Szentgál körüli lelőhelyeken feltárt sírok jellege némi fényt vet a kérdésre, valószínűleg számos a szentgálihoz, városlődihez hasonló megsemmisült hamvasztásos sír lehet a telepeken, melyeket lehetetlen megfigyelni. A hamvasztás szokása az aszódi temető alapján a kora lengyeli időszakban is gyakorolt temetkezési rítus volt (Kalicz 1985. 33-35.). Jellemző, hogy a hamvasztásos sírok a csoportokban a csontvázasok között helyezkedtek el és a mellékletben nem volt köztük különbség (uo). Győrén a gazdag kerámia-melléklettel ellátott, szintén a korai időszakból való kilenc hamvasztásos sír külön csoportot alkotott (Zalai-Gaál 2001.). A hamvasztásos temetkezés a csontvázas alternatívájaként szinte mindig jelen volt az őskorban, korszakonként változó szimbolikus és társadalmi jelentéssel. A neolitikumra az a jellemző, hogy a feltárt temetőkben a csontvázasnál lényegesen kevesebb a hamvasztásos sír, de a hamvasztás gyakorlata jelen van. Nem tudni, hogy egyes személyeket miért hamvasztottak el, míg másokat földbe temettek. A vonaldíszes kultúrával kapcsolatban magyarázatként felmerült, hogy társadalmi különbség állhat a háttérben, mivel szegényebb a hamvasztásos sírok melléklete (Milisauskas 2002. 181.). Ez azonban nem általánosítható, hiszen az aszódi kora lengyeli hamvasztásos sírok mellékletében nem mutatkozott semmiféle eltérés, sőt ezek a sírcsoportokba tagozódtak be, ami azt jelentheti, hogy a családhoz tartoztak. Nem tudjuk mivel magyarázni a kétféle rítust, milyen hagyományt tükröz a hamvasztás helyenkénti felbukkanása. Kérdés, vajon ha halála után ilyen különleges elbánásban részesült valaki, akkor az életében is különleges helyzetű volt-e? A temetkezések interpretációjának egyik fontos kérdése, hogyan értékeljük a szokásosan ismétlődő és a szokatlan jelenségek közötti különbségeket. Ha az egyes sírok nagyon hasonlóak a temetőben, akkor leginkább arra gondolhatunk, hogy szigorú előírások szabályozták a temetkezés rendjét, az élők között nem voltak nagy különbségek. Ahol sok az eltérés, ott értelmezés kérdése, hogy társadalmi különbséget, idegen elemet vagy különböző rítusokat látunk az eltérésekben.

A bemutatott késő lengyeli hamvasztásos sírok melléklete szegényesebb, mint a csontvázasoké. A rendelkezésre álló adatok azonban kevesek ahhoz, hogy határozottan lehessen ezt állítani. Fontosabb, hogy milyen körülmények között kerültek elő ezek a sírok. A településeken, házomladékba beásva, csekély mélységben voltak, csupán a szerencsének köszönhető, hogy sikerült megfigyelni őket. Ez a tény felveti annak a lehetőségét, hogy kevésbé érzékeny feltárási módszerekkel, illetve mezőgazdaságilag intenzíven művelt helyeken ezek a sírok nem rögzíthe- tőek, a szántás esetünkben is megbolygatta a sírokat. Ha kisebb szondázó ásatáson négy esetből kettőben előkerül ilyen adat, az azt mutatja, hogy hamvasztásos sírok nem várt számban lehetnek a települések omladékába ásva Az egyértelmű, hogy a populációnak csak kis részét temették földbe, a nagyobb rész maradványai régészetileg nem érzékelhetőek - csak ennyi, ami tudható. Ha helyes a feltételezés, miszerint tömegével lehetnek elpusztult hamvasztásos sírok a települések felső rétegében, akkor ez választ adhat a kérdésre, miért hiányoznak a temetők.

A hamvasztás tömeges voltának felvetése csupán feltételezés, a két hamvasztásos sír szituációja megnyitja az utat egy ilyen feltételezés irányába. Továbbra is kérdéses azonban, hogy kik voltak azok, akiket földbe temettek. A sírok csoportos elhelyezkedéséből és a csoportok összetételéből ítélve nem egy-egy személy, hanem egész családok kerültek a földbe. A mórágyi temetőben történt egyedül a halottak biológiai kapcsolatára vonatkozó vizsgálat (Zalai-Gaál 1988., 1999-2000.), de ilyen vizsgálatok nélkül is általánosan elfogadott, hogy a csoportok rokonsági egységeknek tekinthetők (Kalicz 1985.22., Siklósi 2004. 6.). A csoportokban általában van olyan központi férfisír, melyben státusjelző mellékletet, például nyéllyukas kőbaltát vagy helyidegen anyagból készült presztizstárgyat (obszidián, Spondylus) találunk. Az ilyen tárgyakkal eltemetetteket általában kiemelkedő személyekként szokás értékelni (Zalai-Gaál 1991., Siklósi 2004. 8.). A sírcsoportokban ugyanakkor mindig van szegényesebb mellékle- tű halott is. Ilyen típusú különbség alapján társadalmi rétegződést szokás feltételezni. Ha úgy tekintünk azonban a sírcsoportra mint rokonsági csoportra, akkor a sírcsoporton belüli különbség nem feltétlenül a társadalom rétegzettségét tükrözi, hanem inkább a családban elfoglalt helyet. Elfogadva, hogy a fent említett tárgyak a sírokban státusjelzők, úgy tűnik a kiemelkedő rangú családok számára járt a földbe temetés. Másképp fogalmazva a ki68