Regenye Judit: Kő és agyag. Település és életmód a neolitikum-rézkor fordulóján a Dunántúlon (Veszprém, 2011)
3. A késő lengyeli kultúra a Dunántúlon
emelkedő státusú egyének rokonsági egységei a többségtől eltérő módon kezelték halottaikat - akár elfogadjuk a hamvasztás tömeges feltételezését akár nem. Ehhez az eltérő kezeléshez (=földbe temetés) mind a nyugati leletek mind a kelet-dunántúli adatok szerint kapcsolódott számos rítus, mint pl. a koponya külön temetése, a sír utólagos felnyitása, részleges temetkezés. A kiemelkedő státus elfogadásából következik, hogy a nem földbe temetettek lehettek az alacsonyabb státusúak. Bizonyító adatok hiányában pusztán logikai úton következtethetünk erre. A temetkezések vizsgálata különösen alkalmasnak tűnik a társadalmi szervezet megismerése szempontjából. E megállapítás alapja az az előfeltételezés, hogy van kapcsolat a társadalom szervezete és a temetkezések során működő komplex szimbolikus rendszer anyagi maradványai között (Zalai-Gaál 1988. 15., 1999-2000., Milisauskas 2002. 181., 238.). Általános felfogás, hogy a temetkezési emlékek a társadalmi szerkezetre vonatkozó információk legfőbb hordozói, főként ami a sírmellékletek gazdagságát, ill. a közöttük megfigyelhető különbségeket illeti. Szem előtt kell azonban tartani, hogy a temetőben feltárt szituáció nem tükrözi hűen a társadalom valóságos viszonyait. A bemutatott sírok felvetnek még egy problémát. A sírok a település objektumaiba voltak beásva. Ez az európai neolitikumnak egy meglehetősen gyakori jelensége. Feltehetően az élők és holtak a miénktől lényegesen eltérő viszonyának kifejeződésével állunk szemben. E sajátos viszony alapja az, hogy a halottak elszemélytelenített szerepbe kerülnek, ősökké válnak (Pader 1982. 39.), mégpedig a település lakóinak életében jelen való ősökké. Nyilvánvaló, hogy az élők ideológiája határozza meg a temetkezés mikéntjét. Ha a közösség ilyen félreérthetetlen módon kinyilvánítja a halottaikkal való együttélés szándékát, akkor ebből az következik, hogy a közösség saját egységének olyan képét alakítja ki, melybe beletartoznak a megholtak, az ősök is. A közösség önnön identitását igazolja ezen a módon (Assmann 2004. 61-64., Milisauskas 2002. 181.). A településen eltemetettek sírjai olyanféle szerepet játszanak, mint Jan Assmann szerint a háborús emlékművek vagy a szentek ereklyéi (2004. 63-64.). Mindkettővel a túlélők teremtenek maguknak identitást. A temetők összetételéből ítélve az őskultusz nem egyes személyekre, hanem a családokra terjedt ki, méghozzá csak bizonyos meghatározott családokra. A kiválasztás szempontjai ismeretlenek, a sírmellékletek gazdagsága alapján valószínűleg az elithez tartozó családok voltak érintettek. A Cucuteni-Tripolje kultúrában a hiányzó temetők és a településeken talált emberi maradványok valamint a törött idolok tömeges előfordulásának együttes vizsgálata során Dragos Gheorghiu más úton haladva, de ugyanúgy az őskultuszban találta meg a lehetséges magyarázatot (Gheorghiu 2001). A lengyeli kultúra idején a halottakkal való bánásmódot illetően összefoglalóan tehát a következő megállapítást tehetjük: 1. A közösség létszámához képest csak elenyészően kevés meghalt került a földbe. 2. A földbe temetettek: 2.1. olyan rokonsági egységek tagjai voltak, akik a velük temetett tárgyak alapján kiemelkedő státusúak lehettek; 2.2. ezek a személyek (legalábbis ahol a telepen találjuk a sírokat) valamilyen módon kapcsolódtak az őskultuszhoz. 3. A közösség nagyobb részének sírjait nem ismerjük, létükre csak néhány települési rétegbe ásott hamvasztásos sírból lehet következtetni. 3.7. A késő lengyeli társadalmi struktúra a települési adatok tükrében 3.7.1. A lelőhelycsoport szerepe A késő lengyeli korszak - hasonlóan minden átmeneti korhoz - figyelemre méltó jeleit adja a folyamatosságnak és a változásnak. A Kárpát-medence keleti felében igen markáns változások történtek, a kialakuló rézkor sok tekintetben élesen elválik a neolitikumtól (Parkinson 2002. 393.), ugyanakkor tapasztalható kulturális, ideológiai folytonosság is (Raczky-Anders 2006. 30.). A Dunántúlon épp ellenkezőleg a folytonosság jobban szembetűnő (Bánffy 1994), de a háttérben felfedezhetők a társadalmi változás jelei. A települési struktúra tanulmányozása lehetőséget ad a háttérben zajló folyamatok megismerésére. A szentgáli Tűzköves-hegy körüli telepek elkülönülnek a késő lengyeli kultúra környékbeli többi lelőhelyétől - ez a kiindulásként szolgáló tény leolvasható a térképről. Tudjuk, hogy a neolitikus települések rendszere bizonyos mintázatot mutat a térben. Annak ellenére, hogy az alacsony népsűrűség és a rengeteg rendelkezésre álló tér miatt esetlegesnek tűnik a települések helyválasztása, a lelőhelyek térbeli eloszlása semmiképpen sem 69
