„Hisz ez ma a mi ünnepünk hazáért szabadságért!” Egy veszprémi borbély a forradalomról. A Laczkó Dezső Múzeum kiállítása (Veszprém, 1998- 1999)

Bevezető részlete, mint ,,48'-as sztori" került napvilágra 1902-ben a veszprémi újságok hasábjain. 1948-ban pedig a szabadságharc 100 éves évfordulóján Francsicsot a forradalom veszprémi krónikásává „kiáltották ki". A sztori most folytatódik, hisz a 150 éves évforduló Francsicsot újból a közélet mezejére citálja. Helytörténészek kevésbé szerény, mint serény serege — beleértve e sorok íróját is — a múlt szereplőinek vállán ágaskodva azon szorgoskodik, hogy a napló eddig publicitást nem kapott részlete a veszprémiek „emlékezethelyévé" válhasson. S hogy ez valóban így legyen, idézzük Francsicsot a veszprémi „forradalom" eseményeiről: Március. 17én és 18án pesti vásárról jöttek haza veszprémi lakosok, kereskedők, mester emberek, zsidók, s mind egyik hozott magával egy egy árkus nyomtatott pappirost [...] ezen vásárról haza jött lakosok nem győzték beszélni hogy milly nagy lázzadás ütött ki pesten 15én. Csuda dolgokat beszélytek, melyeket mi ámulva halgattunk, s mosolyogva kérdeztük egymást hogy igaz lehet e az. 19én dél után a veszprémi megyeházba egy sürgöny (staféta) érkezett ezen fel irattal: „A felelős magyar ministerium elnökétől, Rosos Istvány első alispány urnák sietve. " Ennek hire mint a futó tűz azonnal szét futott a városban, de mit foglalt magában senki nem tudta. Hétfőn. 20án hajnalban fel ébredék álmámból, gyertyát gyújtottam s nézem órámat, Két fertál volt 4re. Mintha valami igen messziről zsibongást hallottam volna. Sapkát tevék fejemre, házi kaputom hegyibém kapám s mentem ki az udvarra. Az ég olly gyönyörű tiszta kék volt, a miliárd csillagok olly pompásan ragyogtak, és siri csend. Jó darab ideig áltam az udvar közepén s bámultam a szép eget. Egyszerre mintha a városon kívülről, a pápa felé vezető ország útról, jött egy hosszú „éljen!" ollyan mintha ezer szájból is hangzott volna, melly hosszú kiáltás után mintha czigány banda zene hangzott volna füleimbe, s nem sokára ismét egy hosszú „éljen!" melly kiáltás aztán többször egymás után hallatszott, és pedig ugy mintha mindég közelebb jött volna be a városba. Velünk egy födél alatt lakó Földes Mihály, csizmadia mesternek segédje, a folytonos szép tavaszi idő járás következtében már pár hetek óta kinn szokott hálni a tornáczban. Ezt kérdezém hogy nem tudja e, hogy miféle korhely kompánia lehet az melly ezt a nagy zajt üti. „Nem tudom uram, "felele azonnal a deszka kanapéban fekvő csizmadia segéd: „ de akármi nagy csoport lehet, és már régen hallom a sok éljen kiáltást. " Be mentem szobánkba és le feküdtem ugyan ismét, de el aludni többé nem tudtam, 5 órakor fel keltem és újra ki mentem az udvarra, hol még mindég hallatszott a sok éljen kiáltozás. Ki az ördögöt éljenezhetnek olly nagy mértékben, gondolám magamban: s be mentem szobánkba és siettem öltözni. Még nem volt egészlen 6 óra midőn fel szaladtam a piarczra, és mint el bámultam midőn a lépcsőkön fel érve a kis utczából nem mehettem ki a nép tolongás miatt!. — a mennyire lehetett azonban a csoport közé fúrtam magamat, melly olly tömötten zsibongott a minő széles a tér. Azon iv