„Hisz ez ma a mi ünnepünk hazáért szabadságért!” Egy veszprémi borbély a forradalomról. A Laczkó Dezső Múzeum kiállítása (Veszprém, 1998- 1999)

Bevezető Az emlékezet-társadalmak végét éljük, mindannak végét, ami biztosította az értékek megőrzését vagy átvitelét. Az emlékezet-ideológiák végét éljük, mindannak végét, ami megmutatta, hogy a múltból mit kellene megtartani a jövő számára. Csak azért beszélünk annyit az emlékezetről, mert már nincs. Csak regisztráló emlékezet van, mely megbízza a levéltárat, múzeumot, hogy őrizze meg és sokszorosítsa a jeleket, melyeket magunk után hagyunk. „Emlékezethelyek" vannak csupán, konkrét helyek, mint a levéltárak vagy a múzeumok, és szimbolikusak, mint nemzeti ünnepnapunk március 15-e, vagy a Révay Nagy Lexikona, ahol raktározhatjuk az emlékeinket. „Emlékezethelyeket" hozunk létre, történelmet írunk, hogy ne kelljen emlékeznünk. Nem ünnepeljük már a nemzetet, ám tanulmányozzuk ünnepeit. Élő, nemzeti emlékezetünk elvesztése miatt múltunk örökségét hűvös tekintettel szemléljük. De ez a hűvös tekintet gyötör is minket, hisz adósai vagyunk mindazoknak, akik ennek a múltnak részesei és szereplői voltak. Talán törlesztünk valamit adósságunkból, ha a személyes emlékezet lenyomatait próbáljuk megragadni; ha a korabeli naplók, visszaemlékezések, magánlevelek szövegeit próbáljuk a magunk nyelvére lefordítani. A személyes emlékezet történelemmé formálása ugyan megsemmisíti magát az emlékezetet, de egy pillanatra, míg e szövegeket olvassuk, újra megtanulunk emlékezni. Egy mozdulat, egy szó, egy gesztus felismerése lehetőséget ad arra, hogy a naplószöveggé merevült múltban megmerítkezünk. Március 15-e 1848-ban még nem volt „emlékezethely". A kortársak személyes emlékezete még nem volt történelem, még nem volt sem „nemzeti ünnepünk", sem a polgári társadalom alapvető feltételeit megteremtő „történelmi fordulópontunk". Ma, ha ennek a napnak az eseményeiről olvasunk, egy történelmi színdarab forgatókönyvét lapozzuk. Ami a kortársaknak a mindennapok voltak, az nekünk „ünnep". 1848. március 15-én Francsics Károly veszprémi borbély a begóniáival és rózsáival volt elfoglalva a püspökkerti melegházban. Míg Kossuth az országgyűlésben, a „márciusi ifjak" az utcákon forradalmat csináltak, addig Veszprémben semmi sem tért el az átlagos hétköznapoktól. Francsics Károly már huszonöt éve élt Veszprémben, huszonöt éve borotválta a herendi sváb parasztot, az átutazó zsidót, a piarista papnövendéket; huszonöt éve várt arra, hogy borbélylegényből mesterré válhasson és önálló műhelyt alapítson; tíz éve készült feleségül venni szállásadónőjének kicsit sánta, de tehetős leányát. Ám álmai megvalósulására még öt évet várnia kellett. Bár az önálló műhely, a feleség, a kétszintes lakóház csak 1853-ban vált valósággá, élettörténetének már emlékmüvet emelt: naplót kezdett írni 1847-ben. A napló aztán egészen 1873-ig elkísérte, amikor is, mint magatehetetlen és megözvegyült ember abbahagyta az írást. A pápai származású Francsics 1880-ban a veszprémi szegényház életjáradékosaként, hét évi hallgatás után hunyt el. Bár elhallgatott, személyes emlékezete — mint a múlt lenyomata — naplóin keresztül hozzánk, olvasókhoz is eljutott. Élettörténetének néhány iii