Nagybákay Péter: Céhek, Céhemlékek Veszprém megyében (Veszprém, 1971)

Életre keltik ezek a céhemlékek a rég kihalt mesterségeket, amelyeknek nevét a mai ember talán már nem is hallotta, vagy ha hallotta is, nem tudja, hová tegye. A tobakok, a zuboncsiak, a csiszárok, csapók, kapcások, vargák, csutorások és gombkötők neve ma már csak a családnevekből, vagy a népmesékből tűnik ismerősnek. De a többi mesterség is kihalófélben van. Kísérjük hát most figyelemmel egy Veszprém megyei kézműves életútját a céhvilágban. A szokások, az életforma és a környezet nem sokat változott a XVIIXVIII. századtól egész a XIX. század derekáig. A céhrendszer erős hagyománytisztelete, makacs konzervativizmusa szigorúan megőrizte a kialakult kereteket és formákat. A kézműves életútján és a megszólaltatott céhemlékeken keresztül pillantsunk be a Veszprém megyei céhek életébe, de a műhelyekben is nézzünk szét, hogy fogalmat alkothassunk, mit is jelentett hajdan egy-egy, ma már nem is igen ismert mesterség. INASSZEGÖDTETÉS A céh, mint a rendi társadalom egyik alapvető intézménye, erősen exkluzív egyesület volt. Tagjai sorába elsősorban a kebelbeliek juthattak be, egy-egy szakma mestereinek fiai. Külső ember gyermekét nehezen vették fel. A 10-12 éves fiúnak először is elő kellett mutatnia nemzetséglevelét, azaz keresztlevelét, amelyből ki kellett tűnnie annak is, hogy törvényes születésű. Az inast rendszerint szülei vitték el a mesterhez és gyakran kezeseket is kellett állítani, akik jótálltak a gyerekért, hogy az inaséveit ki fogja tölteni. Egy veszprémi borbélymester, Francsics Károly - a borbélyokról tudni kell, hogy hajdan chirurgusoknak hívták őket és egyúttal seborvosok is voltak - naplójában megörökítette pápai inaséveit 1816 és 1820 között. Ebből szemléletesen tárul elénk az akkori inasélet: „Néhány hetek elforgása után - írja Francsics principálisom beszegődtete, mely következő mód s rend szerint ment végbe. Hét vagy nyolc chirurgus urak léteztek akkor Pápán, akik egy céhben, vagyis inkább (a sebészurak azt így szokták nevezni) „grémiumban" voltak. Ezek közt az én principálisom volt a céhmester, vagyis inkább a „senior". O tehát mint senior, egy délután általam másnap délelőtti 9 órára öszszehivatá az egész tisztelt grémiumot. Alig ütötte el az óra a kilencet, jöttek egyenként a sebészurak; s talán éppen egyfertály múlhatott tízre, midőn a szobából a műhelybe nyíló ajtó megnyílott s principálisom behívott. . . . Különös megdöbbenéssel ugortam fel ülésemből a hívásra . . . Még jobban megdöbbentem, midőn a szobába léptem és a szoba közepén álló nagy asztalt, ama tisztes uraktól, kiket tegnap hívtam, körülülve láttam. Principálisom, mint senior, elöl ült, hanem tüstént felkelt midőn én a szobába léptem. „íme urak, ezen kisfiú - mondá ... - nálam akarja inasi éveit el-