Szerecz Imre (szerk.): Richard Bright utazásai a Dunántúlon 1815 (Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1970)

tal. Mivel az udvarmesternek címzett levél volt nálam, a vendéglőhöz hajtattam (ha ugyan megérdemli ezt az elnevezést) és embert küldtem hozzá, hogy megérkezésemről értesítse. Néhány perc múlva visszajött és sürgős meghívást hozott magától a gróftól, hogy ebédre vár. Szívesen elfogadtam és előkelő társaságot találtam az asztalnál. A legnagyobb udvariassággal fogadtak és azonnal hálószobát bocsátottak rendelkezésemre. A magyar nemesek ennyire szeretik megmutatni vendégszeretetüket az idegen iránt. Ebéd után a gazdaságba indultunk. Alig hagytuk el a házat, megláncolt gonosztevők álltak megint előttem. A gróf észrevette meglepetésemet és elvitt az udvarra nyíló börtönhöz. Nem szükséges a börtönt is leírnom. A rabok nagyon fesztelen magatartást tanúsítottak. Egyesek fedetlen fővel meghajoltak, mások meggyújtották pipáinkat. Egyikük sem mutatta, hogy valami nagyon szégyelli a rárakott bilincset. Ketten vagy hárman tegnap megszöktek. A hajdú felügyelete mellett egy távoleső helyen dolgoztak. A hajdút megrohanták, megkötözték, bilincseikből kiszabadították magukat, a hajdút az árokban hagyva elmenekültek és elrejtőztek az erdőben. Még nem találták meg őket. A délután folyamán rendkívül érdekes parasztembereket láttam, akik nagy erőről és ügyességről tettek bizonyságot. Abból a pásztorrétegből valók voltak, akikről már szóltam mint nagy tolvajokról. Azt mondták, hogy egyikük már kétszer vagy háromszor volt bezárva és ebben a pillanatban újabb gyanú terheli. Ma délutáni foglalkozásuk olyan természetű volt, hogy egész erőkifejtésüket kívánta: a vadállati erőnek egy nemét és szinte megdöbbentő ügyességet. Abból a több száz főre rúgó hatalmas disznókondából, amely eddig vadon kóborolt az erdőben és most ide összeterelték, bizonyos példányokat ki kellett nekik szedniük: belevetni magukat a kondába, megragadni és fogni őket mindaddig, amíg meg nem jelölték őket. Ezen munkájukban kénytelenek voltak a kiszemelt állatra ráugrani, birkózni vele a földön, míg biztosan meg nem markolták. Olyanfajta testgyakorlás volt ez, amely nem csekély mértékben szórakoztatta a társaságot. Mialatt egy vagy két órát a gazdasági udvarban töltöttünk, a gróf utasítást adott, hogy néhány parasztleány vegye fel legszebb ruháját. És most a gróf elvitt ezekhez a házakhoz avval az ürüggyel, hogy néhány falusi lakást mutat meg nekem. Belépve az egyik házba, legnagyobb meglepetésemre fiatal nőket díszes öltözetben rokkájuknál és a szövőszék előtt találtam. Egyetlen egy házban nem kevesebb mint négy szövőszéket láttam. A válogatott leányok a falu legszebb leányai voltak: ruhájuk feltűnően világos és tetszetős, leginkább fehér színű szalagokkal díszítve, hajuk csinosan kontyba kötve. A ruha anyaga nagyobbrészt háziipari termék, de az ujjak muszlinból készültek. A gróf azután elvezetett még néhány házba, rám bízva a választást. Megható volt, micsoda örömmel magyarázta a lakók boldogulását, bizonyítva ezzel, mennyire szívén viseli jólétüket. S az legmagasabbnak látszott az eddig látott falvak között. Kevés házban